FENN, A TISZÁN

Gyönyörű sárgaleveles ősszel találkoztam először Szakállal, a milotai kocsmában. Oda beszéltük meg a találkozót. Nem is tudtam kit keressek, de ő előre megnyugtatott, hogy rá ismerek,bece-neve alapján. Hórihorgas ember, hosszú szakállal. Akkor kezdett legyezni, egy kis segítségre volt szüksége, a közelben lakott és a felső Tisza is legszebb arcát mutatta. nem is ment neki olyan rosszul, fogtunk pár domit, ismerkedtünk és megnéztük az Öreg Túrt, a vízimalomnál.

Azóta tengernyi víz folyt le a Tiszán, mi barátok lettünk, de sajnos keveset találkozunk. Már tavalyra megbeszéltünk egy sátorozós horgászpartit ami, most augusztus végére érett be.

Nyugtalanul vártuk mindketten és fiaink is a találkozást. Szakállék, egy oldalkocsis motorral érkeztek Debrecenbe, ahonnan autóval mentünk tovább négyesben. A kocsiban, most nem bömbölt a metál, inkább megbeszéltük életeink változásait, még halakról is kevés szó esett. Tiszabecsre érkezve azért ránk tört a horgászláz.

Gyorsan tábort vertünk, kaptuk a botokat és már suhogtattunk is a nyár legmelegebb delében. A folyó gyönyörű, és döglött volt.

Bevágtunk az ártéri dzsungelbe, hogy megfelelőbb szakaszra érjünk. Túl nehéz feladatba ütköztünk. Ha egy jaguárt pillantottam volna meg, még akkor sem lepődtem volna nagyot, hisz trópusi esőerdő élményeimet nem múlta alul az ártéri „túra”. A másik partszakasz sem volt jobb, csak egy órás kimerítő bozóttaposással voltunk beljebb.

Szedtük a sátorfáinkat és átautóztunk a milotai részre.
Milotán persze betértünk a csehóba, legurítottunk egy hidegen csapolt borsodit –máris jobb a világ- és kikérdeztük a helyi erőket. Természetesen a dunai galócától, a pénzes péren át a márnáig mindenre adtak esélyt…

Szakáll mezítláb tipegett az autó előtt, hogy lássam a vizes gödrök mélységeit. Elakadás és fennforgások nélkül, majdnem a kavicsfövenyes partig jutottunk autóval. A parton felvertük a sátrat, a srácok tűzrakó helyet készítettek és fát gyűjtöttek estére.

Ez a terep már teljesen megfelelt igényeinknek. Aprókavicsos, hosszú, íves kanyarokban húzott a 24 fokos víz, ráadásul több száz méteren keresztül gázolható. Bakancsban és rövidgatyában, teljesen komfortosan lehetett pecázni. A domik nem mozogtak, de a balinok durván raboltak. A maradék délutánban rájuk próbáltunk, de csak a szokásos szívatást kaptuk. A sodorba dobtam a fehér sztrimert, és leengedtem legalább 60 méterre. Két rávágásból sem tudtam akasztani.

Este bográcsos lecsó és fröccsözés közben beszéltük meg a holnapi taktikát. Szakáll kelt leghamarabb. A bokoraljakat dobálgatta valami polibogárral és red taggel, mire csak apróságok jöttek. Koppány telico nimfára váltott, amit teljesen beúsztatott az uszadékokba. Fogott is pár 25-ös domit. Én Totyival szűrtem a surranókat, eredménytelenül, később Koppány nyomába szegődtünk, és micro fácánfarok nimfával szedtük ki a maradék domolykókat. Közben az őnök ijesztgettek. Sokszor karnyújtásnyira püfölték a vizet. Horgászatunk, napfényben, és vízben telt.

A naplemente törte meg az unalmasan szép napot. Mindegyikőnk sztrimerre cserélte a domolykós legyét, és állhatatosan dobáltunk, hol jobbra, hol balra, épp oda ahol az őnök csattogtak. Dobásaink rendre rövidnek bizonyultak, de inkább a balinok tudták, merre szabad hajtani a sneciket. Kimerülten, nap szívva, gubbasztottunk a tábortűznél. Tudom, hogy ez a kép is emlékké ég be agyamba. Ahonnan csak lehetett „kiszedegettük” a domikat, a balinok, meg hozták formájukat.

A holnapot mégsem várta senki se… Reggel már csak Szakállék próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel. Fiammal néztük a fényben horgászókat, Totyinak segítettem egy keveset, megmutogattam a haltartó helyeket, belekotyogtam a dobómozdulataiba, és vele örültem mikor fogott egy csenevész domolykót. Délben szomorú, méla pakolás, és indultunk haza.

 

Feleségem, vasárnapi ebéddel várt minket, utána szieszta, a kölykök az elektromos gitárokat nyúzták, amikorra hűlt egy kicsit, Szakállék karburátort takarítottak és beröffentették az oldalkocsis motort.

 

 Szakáll, még a motorról intett, szótlan fájdalommal búcsúztunk.