SZUBJEKTÍV, HARCTÉRI TUDÓSÍTÁS

a győztes a kihirdetés előtti pillanatban

 Mindeddig még nem voltam szakácsversenyen. Pontosabban, voltam, még versenyeztem is, csak nem ilyen színvonalasakon, mint a Hagyomány és Evolúció, és a Bocuse d’Or. Inkább jóízű összejöveteleknek mondanám a bográcsolós, kisebb helyi rendezvényeket.

Ezen a versenyen nem a szakácsok találkozása, és az, hogy ’érezzük magunkat jól’ a lényeg, hanem a világba, a világszínvonalba jutás a tét. Hozadéka pedig még ennél is több. Azon kívül, hogy egy-egy szakács előtt kapuk nyílnak meg, az ország gasztronómiai kultúráját is meghatározza, nem beszélve az élelmiszertermelésben és a vendéglátásban lévő gazdasági fejlődési lehetőségekről.

Reggel, egy percet késtem, de Gyula még nem volt a megbeszélt helyen. Ő is késett, a többiek meg el sem jöttek... Beszélgettünk is az autóban, és arra a sommás megállapításra jutottunk valamiből kifolyólag, hogy „ez nem gasztronómia, hanem üzlet”.

Hamar leértünk Pestre, legombolta rólunk az amúgy kedves parkoló őr a 800 pénzt és hála a meghívónknak már benn is voltunk az EXPÓn.  

Mautner Zsófi és a jópofa szpíker már izzította a lelátó népét. A lyoni világdöntő részleteit idézve próbálták focimeccs-hangulatba hozni a nagyérdeműt, valami tűzijátékot is emlegettek…viszont a végén, mikor, pezsgővel álltak ki a helyezettek szpíkerünk érthetetlenül, durván leszólta, a pezsgőlocsolásra biztató közönséget.
Visszatérve a kezdéshez. A versenyzők egymás melletti fakkokban kis időeltolódással rajtoltak. Velük szemben húzódó tribünt, megtöltötte a többnyire szakavatott közönség. A versenyzők boxai és lelátó közt pedig a hosszú zsűri-asztal kapott helyett. Hamar lejárt az idő és az első tányérok már el is foglalták az említett asztalt. 

Komolyan mondom kész agymenés! A porond közepén ülnek (az említett asztalnál) és a közönség előtt eszik, a tizenkét dühös ember. Jelen esetben csak öten vagy nem is tudom mennyien, volt pár változat a grénum létszámát illetőleg. Lélegzet visszafojtva, majd, be-be kiabálva, még a kivetítőn keresztül is árgus szemekkel figyelik őket. Innentől nincs megállás, már konferálják is be a következő kompozíciót, amihez földi halandónak, de még derék szpíkerünknek sem sok köze van. Minden esetre próbál valami poénosat ráhívni az öt soros étel nevére. Zsófi rutinosan, inkább a versenyzőről beszél. Egy-egy tálalás azért jut a lelátói korláthoz is, aki oda fér, és elég gyors képet készíthet róla.

Hamar lement az első kör, cifrábbnál cifraibb’ alakban láthattuk a doveri nyelvhal inkarnációját. Volt olyan tányér, amire azt hitték, hogy bon-bonok kerültek

Nekem egyedül az Elek Ricsié tetszett és a Széll Tamásé. Mint utóbb megtudtam, pont nem azoknak kellett volna tetszenie, mert azok inkább „éttermi tálalások” voltak, és nem igazi bokuszdórosak. Véleményemet továbbra is fenntartom, az én (kitérdekel) ízlésemnek jobban megfelel, ha ki tudom találni, hogy mi van a tányéromon. Persze ízléseken nem érdemes vitázni, legfeljebb a zsűri tagoknak, akiknek nagyon szigorú paraméterek alapján kell a látottakat és ízlelteket, szagoltakat pontozniuk.

Az ítészek szakmai döntése alapján (annak ellenére, hogy súlyozottan az állag és az íz volt az értékelés vezérfonala, mégis) külön díjban részesült a legszebben tálaló versenyző, Szabó László, aki lelkes,  egyen pólós szurkoló táborral érkezett.

 

Mint ismeretes „szakácsháború” dúl itthon, és ő pont az egyik szekértábor favoritja, nem véletlenül, hiszen csak egy versenyző volt jobb nála, a döntőbe utólag belecseppent’ Széll Tamás, akit a másik tábor emelt a zászlajára -ő az egyedüli honfitársunk, aki csillagot érdemelt ki-. Nem volt irigylésre méltó a győzelme, hisz a szekértáborok másra sem vártak.

 

 

 

Chef László munkában

Chef László, aki lassan intézménnyé válik, már ott helyben szerkeszteni kezdte „pletykablogját”. Ha valami eseményhez összeesküvés elméletet kellene szervíroznom, biztosan hozzá fordulnék. Gyula barátomnak ( Hej Szakácsok), kínos az egész helyzet. Barátok, és ismerősök a sáncok minden zugában, bármelyik úját harapja, fáj. Inkább tűri, hogy mások harapják. Vicces mikor mindkét oldalról ugyan azzal „vádolják” csak fordított előjellel.

Még jó, hogy a két rivális szövetség illetve egyesület prominensei nem mennek bele a „szurkolók” provokatív játékába, bár nagy a kísértés mikor bundát kiabálnak a közönség soraiból.

Visszatérve az érdemi részre, a második körben a csirkével csinálták ugyan azt, amit előzőleg a hallal. Ezek fotózásáról lemondtam, mert se gépem, sem a körülmények nem voltak arra alkalmasak, hogy a verseny-tányárok minőségét hűen meg tudtam volna jeleníteni. Ennek a terhe, maradjon, A bűvös szakács profi fotósán.

Erről jut eszembe, hogy a végét kicsit elszúrták a rendezők. A fullos lelátóról, a porondra sereglő operatőröktől és fotósoktól, semmit nem lehetett látni. Jövőre biztosan megoldják ezt a problémát, és az olyan outsider mint én is, tudunk tányérokat és eseményt fényképezni.

Ezen kellemetlenségtől eltekintve, profi és impozáns volt a rendezvény. Az egész esemény motorja Szása volt, aki lazán, egymaga vezényelte és ellenőrizte a versenyzőket, tálalásokat és minden más operatív dolgot. Könnyed profizmusára jellemző, hogy, az egyik versenyző tálalása közben még pár mondatban az idei horgászatainkról is beszámoltunk egymásnak.

A harmadik helyezett Volenter István lett, aki szintén „belehalt a szépségbe”. A verseny befejeztével, a végletekig felfokozott hangulatot, szolid pezsgőzéssel zártuk. Volt szerencsém még frissiben, majdnem mindegyik zsűritaggal beszélnem. Kritikáik, észrevételeik egyhangúak voltak, a versenyzők teljesítményét illetően. A „franciák” kár, hogy a verseny közben keletkezett összes írásos jegyzetet begyűjtötték, pedig Molnár B. Tamás majdhogy nem kisregénynyi jegyzetet írt. Elmondta, hogy az értékelés az általa szerkesztett étteremkalauz alapján, történt, ami valójában nem más, mint a michelin standardje. A mezőnyből négy munka emelkedett ki, de még ezek sem érték el az egy csillagos nívót.  Beszélgettünk arról, hogy jövőre miként épül majd a Bocouse Dor, a Hagyomány és Evolúció versenyre, minek kapcsán megjegyezte, hogy a mai első helyezett munkája, nem fért volna fel az az idei Hagyomány és Evolúció szakácsverseny dobogójára.

Ricsi még melegében kapta a kritikát

Nagyon örülök, hogy Tamás, ugyan ezzel a nyíltsággal, „hivatalosan” is kifejtette véleményét. Úgy látszik véget ért egy feleslegesen alakoskodó korszak és, még ha fáj is, de az őszinte vélemények és viták korszaka következik.

Visszaúton, alaposan kibeszéltük a „szakmapolitikai” dolgokat, de az otthonhoz közel, Gyula, hajdúsági ételekről tartott disszertációját hallgattam, és rettenetesen korgott a gyomrom.