2011. május 15., vasárnap

A PISZTRÁNGOZÁSON TÚL ...

Az írás korábban az Eurohorgász Magazinban jelent meg
A várva várt nap előtt már egy héttel rendezkedni kezdtem a motyóimat, mert nem egy szimpla pecára készültem.
Már előző nap elstoppoltam Miskolcig, onnantól pedig, fel busszal Lillafüredre. Nem volt nehéz a hátizsák. Egy könnyű sátor, hálózsák, pulóverek, nylonzacskóban a combcsizma, és légmentesen záródó dobozban: kenyér, hagyma, szalonna és alapvető fűszerek. A horgászathoz szükséges kellékeket és a legyes dobozokat a mellényemben tartom, ami utazás alatt is rajtam volt, kezemben pedig a házi készítésű 1. 8 méteres legyezőpálca.

Terepszemle

A lillafüredi kisvasút állomáson feltankoltam kulacsomat, majd a sín mellett húzódó turista úton nekivágtam a Bükknek. Kora délután volt, madárcsicsergéses, zöld napfényes május.
Most is az orromban érzem az olajos talpfák szagával elegyedő lapuleveles patakillatot. Jobb kézre a Hámori tó szegődött mellém. Nyugodt nagy víztükrét, a föléhajló fák alatt domolykók zavarták meg. Egy éger tövénél, népes raj várakozott, meghúztam magam és figyeltem amint egyből ugranak minden vízre eső bogyóra vagy bogárra. A Garadna torkolatban pisztrángokat is láttam. Innen felfelé, már a patak mellett, erdőben vezetett az ösvény, volt elég időm, a jobb horgászhelyeknél felderítettem a terepet a holnapi nagy napra.
A patak alsó szakasza nagyon sekély, csak kisebb pisztrángokat láttam. Fölötte már nagyobb haltartó gödrök is vannak viszont rendkívül benőtt pálya. Kísérletet tettem egy-két ilyen hely feltérképezésére, de mielőtt a kellő pozíciót elfoglaltam volna, a gödör pisztrángjának már csak menekülő árnyát láttam. Ez nagyon bosszantó! Mérgemben kis ösvényt vágtam a parti dzsumbujban, hogy legközelebb ne riasszam meg a pisztrángot.

Éjszaka a forrásnál

 Elértem az Őskohót, majd a bővizű Margit-forrást, ami a part oldalfalából zúdítja patakba, friss ivóvizét. Innentől már a felsőszakasz következik és végül a pisztrángtelep. Egyre több pisztrángot láttam a patakban, még friss telepítés lehetett, mert nem találták a helyüket, a kergetőző kicsik. Hangosabbá vált a víz is, több a zubogó és víz vájta gödör, pedig itt már nem sóderes a meder, hanem sziklákon robog a víz. A telep alatt kiváló legyes pálya húzódik, csak néhol fedi bokordzsungel. A vízen keresztbe húzott kerítés jelzi a pisztrángdát és a frissen terjengő pisztrángszag. Hirtelen kezdett hűlni, a pára ellepte a völgyet, ami még intenzívebbé tette az illatokat.

Visszaballagtam a forrás közelébe egy szélvédett helyen tábort ütöttem. Volt bőven avar, amivel a sátorhelyet béleltem, viszont száraz rőzsét nem találtam a közelben, ezért bükkfa kéreget hántottam, csak úgy sikerült tüzet raknom. Mire égett a tűz, már sötétedett. Szalonnát sütöttem, a maradék szendvicset, reggelire tartogattam, nem lenne jó ételkészítéssel vesztegetni az időt. Lassan, jó ízűen falatoztam, közben figyeltem az éj neszeit és a tűz pattogását hallgattam. Nehezen aludtam el, a holnapi pecán zakatolt az agyam…
Csípős hideg keltett fel, a sátor nyirkossá vált és még nem is pirkadt. Szedtem a sátorfámat, beöltöztem legyező felszerelésbe és mindent visszapakoltam, a zsákba. Nem volt túl nagy motyó. Növényekkel benőtt rekettyésben rejtettem el, majd rohantam a forráshoz, mert az esti hagymázástól teljesen kiszáradtam. Világosodott. Kulacsom megtöltöttem, megmosakodtam, majd összedugtam kétrészes botomat.

Végre kezdődik a pisztrángozás!

Az izgalomtól remegve dugdostam keresztül a legyező zsinór végét a zsinórvezető kígyógyűrűkön. Rövid, -legfeljebb kétméternyi- gyári vékonyodó damilt kötöttem a fonott selyemzsinórhoz. Az év első horgászata, gondoltam megengedhetem, hogy ezt használjam (el) ne pedig otthoni darabokból toldottal „kínlódjak”. Ehhez még egy 14-es vékony tipetet kötöttem és a végére egy nagy májusi szárnyú Royal Coachmant. Indulás sodrásnak szemben. Bosszantóan a fákban akadtak el első dobásaim, de feljebb mentem egy tisztábban dobható részre, ahol egy viszonylag hosszan elterülő tükrös terült el, a mini-vízesés alatt. Hopp! Pont a vízesés tövéhez szállt a legyem, jobb helyre nem is dobhattam volna. Billegett egy kicsit, majd a sodrással megindult felém. Balkezemmel szedegettem vissza a zsinórt, nehogy túl laza legyen majd ha kapás lesz.
Lábam elé érkezett a műlégy, egy gyakorlott mozdulattal lendítettem a boton, minek következtében már a levegőben suhogtattam, hogy száradjon, majd ismét előre. Egy nagy szikla peremére esett. Apró rántás, és a vízre pottyant. Azt hittem először, hogy túl erősre sikeredett a mozdulat, mert elsüllyedt. Reflexből beemelek, a válasz egy rántás. Már indul is a ’vízesés alá, de nem túl nagy a hal, csuklóból magam felé irányítom. Ezüstben csillogó szivárványos apróság a jutalmam.

„Mű” legyesek

 Egy órányi „üres” legyezéssel a telepnél találtam magam és még három korán kelő gilisztázóst. Amint megláttak leoperálták az élőcsalit és mindenféle nevetséges műanyagférgeket tűzdeltek a horgukra. Az egyikük alibiből műlegyet kötött két sörétólom alá. Úgy láttam nekik sem volt valami eredményes az eddigi peca. Elővettem a szendvicsemet és szándékosan, hogy jelenlétemmel zavarjam őket, letelepedtem egy mohás sziklára megreggelizni. Közben elnyújtóztam és szemmel tartottam az alibi legyest…

A reggeli pára felszállt és kezdett kimelegedni. Elindultam vissza, sodrással lefelé nedveslegyezve. Egy „ezüstös mészárost” –ilyen fura nevük van, főleg az angolszász legyeknek - azaz egy silver butchert kötöttem fel. Fátrai, patakon kikísérletezett módszerrel próbálkoztam. Sziklakapuk közt általában mély gödröt alakít ki a megsurranó patak. Takarásból, vagy tisztes távolból leengedem a súlyos nedves legyet, és becincálom a gödörbe, végig a partszélben, vagy egy kiálló szikla mellett vezetem el, hogy a lesben álló pisztráng rátámadjon. Éjjel és korán előfordul, hogy portyázik a sebes vagy szivárványos pisztráng ezért a sekélyebb részeken is számolhatunk kapással. Fogtam is pár méretes piros pöttyöset, amikről kiderült, hogy nem frissen telepítettek, mert gyönyörű narancsos a másiknak pedig rózsaszín húsa volt. Amint megfogtam őket, azonnal kibeleztem és lapulevélben csomagolva tettem el. Beleiket a vízbe dobtam, tudván nem fog veszendőbe menni…

A Legnagyobb

 A hídhoz értem, ott régi öreg ismerősöm wobblerezte a híd alját. Reggel óta faggatta a helyet, tudni vélvén, hogy a nap pisztrángja lapul a szűk és sötét mederben. Tónibá, inkább kíváncsiságból, mint önzetlenségből átadta a lehetőséget.
Nem volt könnyű helyzet, rohant a víz a híd alá, ami olyan alacsonyra van építve, hogy a hullámok nyaldossák még a korlátjának tövét is. A part szélében megálltam, és jó hosszan eresztettem lefelé a legyet. Lassan de folyamatosan húzni kezdtem vissza. Erős ütést éreztem, a botspiccet lerántotta a vízig. Megpróbáltam magam felé húzni, de az erős sodrás miatt elve lehetetlen volt. Inkább engedtem, ezt egyből megérezte az izmos pisztráng és lefelé vette az irányt. Az orsó hangosan kerepelt. Amikor „megállt” már a híd alatti kiszélesedő teknőben volt, aminek a szélén Tónibá őrjöngött, mutogatott és kiabált felém, amit nem értettem. Éreztem, hogy a pisztráng a fejét rázza, ezután hírtelen erőset rántott. Abban a pillanatban tudtam: game over.
Visszacsévéltem a zsinórt és Tónibához mentem aki a kristálytiszta vizet kémlelte, hátha meglátja hol van a szökevény. Megtudtam tőle, hogy a Garadna eddigi legnagyobb szivárványos pisztrángját „hagytam meglépni” mivel látta őkelmét szökkenni a víz fölött Ezután még váltottunk pár szót, majd továbbálltam.

Elértem a forrást, frissítettem magamon, ruhát cseréltem a batyut meg visszatettem a rejtekadó bozótba. Visszacseréltem nagy szárnyas légyre és önfeledten folytattam a pecát.

A patak dicsérete

Valamivel lentebbről kezdtem, és felfelé (upstream) jöttem a vízen. Az amúgy is keskeny patakot, a hatalmasra nőtt lapulevelesek továbbszűkítették. Rendkívül pontosakat kell dobni, mert a pontatlan lendítések mindig elakadással végződnek.  A lapu tövénél kaptak a pici sebesek. Nem szomorított el a mérettelenség, mert több halat nem akartam legyilkolni, csak amennyi az ebédhez szükséges. Vagy tucatnyi pisztráng után, ismét legyet kellett cserélni, mert a pici éles fogak már teljesen szétrágták. Egy bozontos palmer típusúra esett a választás. Egyből fogtam vele egy helyes kis pataki szajblingot. Inkább a véletlennek mintsem a légycserének tudtam be.
Délutánra már nagyon megéheztem. Ennyire éhesnek még soha sem éreztem magam. Nappali világosban gyorsan ment a tűzgyújtás. Mindkét (25-30dkg.) pisztrángot besóztam, fokhagymáztam, kevés köménnyel, hasukba füstölt szalonnát tettem és így szorítottam őket a halsütő-rácsok közé. Talán még tizenöt percbe sem került és már ehettem is, puha fehérkenyérrel, mellé pedig friss forrásvizet kortyoltam. Leírhatatlan boldog állapotban ültem a patakparti páfrányosban, minden gondom és ostoba civilizációs gondolatom hátrahagyva, csak a Garadna, az erdő nedves illata, a pisztrángok és a legyes botom létezett.
Picire szabott hazánkban, nincs hasonló jellegű patak. Igaz, hogy a Bükk és gömöri karszt vidékén kívül még a Dunán-túlon is vannak mészkő-patakok, de egy sincs melyik ennyire sebesen robogó magashegyi jelleget mutatna. A már említett felvidéki, Gader-patak bővizű csodája olyan csak, mint az Ómassától induló Garadna.  Gyors folyású, sziklákkal zubogókkal szabdalt, hipp-hopp megárad, könnyen tisztul és telis tele van pisztrángokkal. A két patak emlékezetemben sokszor összemosódik…
Méláztam egy keveset, de vadászösztönöm, újra horgászatra szólított.

Úszott az idő.

 Lendítés előre-hátra, dobás, a légy a vízre röppen, folyik vissza felém, pici gyűrű jelenik a műlégynél, csuklómmal emelek, a pisztráng igyekszik a parti sziklák közé vagy a lapulevelek alá, de nem engedem. Vizes kézzel kiveszem a vízből, könnyen szabadul a szakáll nélküli horogtól, a következő minutumban már engedem is szabadon, ő pedig el tűnik a habokban. Így megy ez vég nélkül. Néha egy nagyobb szivárványos jelentkezik vagy még ritkábban egy harmincas sebes. Velük is ugyan ez a történet, jobban hajlik a könnyű (AFTMA-2) pálca, a küzdelem is keményebb, de a végeredmény ugyanaz: épségben visszaengedem. Könnyebb így a lelkemnek, szeretem őket és a patakokat is, amitől számomra elválaszthatatlanok. Milyen hegyi patak az, amiben nem él pisztráng?

Hosszúak lettek az árnyékok. A combost, bakancsra cseréltem, a hátizsákot vállra vettem, de botot még nem szedtem szét. Amikor a nagyszárnyú legyemet a legalsó keverőgyűrűbe akasztottam, láttam, hogy már nagyon lerövidült az előkém. Sebaj! Már úgyse nagyon horgászok, csak pár helyre ejtegetek és tűz haza…

Tempósan mentem lefelé, a Hámorokat időben el kell érni a busz miatt. Néhol megálltam, legyem ráejtettem a vízre, de nem sok sikerrel, hisz felülről közelítve pici az esély. A pisztráng mindig szemben áll a sodrással.

Ni csak ismerős hely! A magam vágta ösvényen, zaj nélkül megközelítettem a bozótos által rejtett helyet. A behajló ág alatt óriási szivárványos imbolygott a sodrásnak feszülve. Lábaim megremegtek, a hátizsák hirtelen kényelmetlenné vált, de nem mertem kockáztatni az öltözködéssel. Kimért lassú mozdulatokkal kiszabadítottam a legyet, lehúztam az orsóról épp annyi zsinórt, amivel elérem a vizet és óvatosan a hal fölé nyújtottam a spiccet, majd lassan le.
 Pont az orra előtt fityegett a felszíntől pár centire, de meg se várta a vízre érést. Robbant a patak. Nem láttam semmit csak a fröccsenést, következő pillanatban táncolt kezemben a bot. Szerencsém volt, hogy a -napi légycserék következtében megfogyatkozó- előke már vastagabb volt, legalább 20-as. Be kellett ugranom a térdig érő vízbe, máshogy nem tudtam volna kivenni a telepről meglógott tenyészhalat. Vízben állva, kezemben tartva csodáltam egy darabig.
 „Vizesen átázott bakanccsal rohanjak vele a telepig, vagy engedjem a Hámori tóba? Az közelebb van…”- cikáztak gondolataim. Féltettem, hogy előbb utóbb kifogják.
 „ Megeszik !” erre megborzongtam. „De a telepen, újból csak a táp és a rabság várja.” Visszaengedtem ott, a titkos ösvényre pedig ágakat hajlítottam vissza. Amikor Felsőhámornál buszra szálltam, még mindig csurgott ruhámból a víz …

Sokat gondolok az óta is rá; a telepi szökevényre. Szomorú, hogy évekkel az eset után azt a részt teljesen átalakították. Szabályozták a medret az út miatt.

/A cikk  képei a Bükkben és a Magas Fátrában készültek/

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia.
Már ép "követelni akartam az olvasó közönség nevében" (csak, hogy "Pistit" idézzem) a hazai kisvízfolyásokat népszerűsítő írásokat. De megelőztél! :)
Remélem sok más kisvízfolyásról is olvashatunk majd az oldalon.

Megnyugtató volt számomra, hogy te sem vagy sznob, vagy vega. Gondolván itt a sült hal elfogyasztására.

"Milyen hegyi patak az, amiben nem él pisztráng?"

Kedves Pupa!
Van egy utad a Morgó-patakhoz, Kismarosnál.
És választ kapsz erre!

Üdv.
I.J.

pupa írta...

Kedves I. J.!

Számomra a világ legkedvesebb helyei a kis hegyi patakok.
Még valamikor régen úgy gondoltam -a te szavaiddal élve-, hogy népszerűsíteni érdemes őket.
Ma már inkább azt mondom, aki fogékony és érdemes arra, hogy megtapasztalja ezt a csodát, annak őszintén feltárom, persze csak a saját szűkebb látómezőmön keresztül.

Talán nem is kell minden ilyen vízecskébe pisztráng, mert olyan folyamatokat indíthat el ami miatt rosszabb állapotba kerülnek (az emberek miatt - ez is Kövi Gábor mondandója).

Az elég szomorú ha valaki sznobságból étkezik.Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a vegetáriánusnak nagyon ízlik az amit eszik...
Egyébként hazai vízekből fogott "vad"pisztrángot a mai napig nincs lelkierőm elpusztítani.

Névtelen írta...

Szia Pupa!
Az e-mail címedre küldök néhány infót
a Tiroli horgász lehetőségekről.Vannak nagyon jó helyek és aránylag a jegyárak sincsenek az egekben.A blogod nagyon jó csodásak az ételek!A párommal J-vel csak nyelünk nagyokat!:)Nagyon tisztelem a horgászattal való viszonyod,remélem egyszer megközelítem ezt a szintet!A jelenlegi városunkban,Meránban lattam egyszer egy srácot aki pergetve fogta a telepítet sebeseket egy kis tavacskából és az út másik felén lévő Passer nevű folyóba szabadon engedte őket.Talán egyszer majd ebbe az irányba mozdul el mindenki!A Garadna csodálatos,remélem hamarosan eljutunk oda is egy jó pecára!
Tisztelettel:Koterle Krisztián

Betűtészta írta...

A hejszakacsok.hu-n épp most jelent meg Lipher Tamás beszámolója a dunabogdányi pisztrángosról. :-)Ajánlom figyelmedbe...az írást és a honlapot is.

pupa írta...

Köszi a tippet!

Természetesen személyesen is jól ismerem Ferit és a tenyésztőt Pistit is :-). Elsők közt kóstolhattam pisztráng-remekeiket.
Óriási spiritusz és munka van a szentendrei pisztráng történetben, talán nekem is van benne némi szellemi érdemem.
A Hejszakácsot' is olvasom rendszeresen.
Nem sokára a nagymarosi étteremet meg is látogatom.

J. írta...

Milyen szép írás és milyen óriási horgászkaland! Minél több hasonlóban legyen részed, hogy aztán megoszthasd mindenkivel! Öröm olvasni a sorokat.