Rohan az idő. Még csak most kezdtem felfedezni Bosznia-Hercegovinát, de ahogy kezembe veszem az első híradást, - ami, „Vad Bosnyák vizeken” címmel jelent meg Botond barátom jóvoltából -látom, hogy a 2002-es dátum szerepel az újságon…
A Martin brodi és számomra oly kedves klokoti kirándulásunkról számol be az írás. A képeken, robogó hegyi vizek, sziklás zúgók, óriási szivárványosok tanúskodnak mesés élményeinkről.
Semmi sem változott. Hallbőség a megszokott, és az emberek is épp olyan kedvesek, mint rég. Mindezek ellenére, úgy érzem, a boszniai legyezés, lerágott csonttá vált. Ma már más, új élményeket keresek, ha Boszniába tartok. Közre játszik, hogy az Unán és az Unacon az egekbe szöktek az árak és túltelepítettek lettek a vizek.
Az újdonságot, a „csendes” mészkővizek nyújtják számomra. Koppány fiammal ilyen folyóknak és patakoknak vettük az irányt azzal a céllal, hogy új vizeket derítsünk fel a PV tv számára.
Korán indultunk, a déli órákban már Sanski Most keleti forgatagát élveztük. Délutánt a Ribnik folyó előzetes bejárásával töltöttük.
Ismerkedés a pérekkel
-Kezdésnek nem rossz egy ötvenes sebes! -kiáltottam Koppány felé.
Nagyképűsködésem nem tetszett neki, mégis kötelességtudóan készített pár fotót, majd visszagázolt a híd alatti surranósra, ahol egy pénzes pér azon nyomban megtépte. Én folytattam a pisztrángfogást a lejjebbi bokroknál.
A déli órákban nem csak a halak sziesztáztak.
-Apa! Esznek a pérek!- függőágyam mellett Koppány állt, gázló öltözékben. Estig a kocsma alatti párszáz méteres szakaszt faggattuk, Merítőinkbe sorra érkeztek a pérek. Ugyanakkor rengeteg volt az üres bevágás.
Sötétedés előtt, egy csapásra 10 fokot hűlt az idő és tejfehér köd borította be a folyót. A halszag és a virágos mezők illata felerősödött, az élénkülő hideg széllel. A nappali meleget és a csípős levegőt egyszerre éreztem a bőrömön. A fények és az árnyak hihetetlen gyorsasággal mozogtak, míg alább nem bukott a nap. A madarak rikoltozni kezdtek, a pérek pedig majd szét „ütötték” a vizet, minden valószerűtlennek és furcsának hatott. Vibráló, kissé nyugtalan érzéseim támadtak…mintha, a megelevenedő erdő meséjébe cseppentem volna. Maga a pénzes pér se mindennapi hal, színes vitorla hátúszójával, mértéktelenül karcsú alkatával, és figyelő cseppforma szemével. Mesebéli állat… mégis igazi. Sokat megfogtunk, pazar befejezése volt a napnak.
2. nap
Inkább pisztrángozz!
Beborult napra ébredtünk, ezért a reggeli után nimfáztunk a szemerkélő esőben. Még jó, hogy találkoztunk Jannal, aki adott pár legyet, titkolt csoda nimfáiból. Így tudtunk esőben is fogni, de még mesterünk legyeit is elkerülték a nagyok.
Délre napsütés, langyos, szeles időre váltott, amit légykötésre használtunk fel. Olíva-zöld színű, mikro-emerger és CDC coachman! Tényleg nyerő legyeknek bizonyultak, de született egy saját kreálmányú műlegyem, ami óriás álkérészt utánoz (stonefly). Első számú eledel a plecopterák rendjébe tartozó stonefly. A lárvák (nimfák) három évig fejlődnek a víz alatt, korhadékkal, vízinövényekkel hizlalják magukat, de akadnak ragadozók is. Egy napon kimászik az ’allien külsejű lény a vízből, felreped a testburok és kirepül belőle az imágó. Repülés közben olyanok mint a helikopter.
A horgásznépség gúnyos mosollyal figyelte amint a teraszon gyártom őket.
Délután arcukra fagyott a vigyor mikor egymásutánban akasztottuk a szebbnél szebb sebes pisztrángokat Bevált a legyem, a sebesek ettek, nem volt nehéz megfogni őket. Arra kellett figyelni, hogy a nyugodt-tükrös részeken, ne mozgolódjunk sokat, mert ha behullámzik a víz, megriad a pisztráng.
Koppány a folyó közepén haladt, óvatosan a folyásiránnyal. Rézsútosan lefelé dobálta a partszélt és a bokrok alját. Szép, eleven sebes pisztrángokat fogott, ő is a „helikopterrel”. Délután már nem is péreztünk.
3. nap
Ajándéknap
A születésnapomat pérészős napnak neveztem ki. Bizsergetően feszélyező érzés úgy legyezni, hogy az emberfia áll a folyó közepén, belenénéz a vízbe, és töménytelen pénzes pér szem mered vissza rá…. Itt félénkebbek a pénzesek, mint a Tátrában, kell egy kis idő a vízbegázolás után, és majd csak akkor érdemes elkezdeni a legyeződobásokat. Folyásnak lefelé dobjuk a legyet, hosszan úsztatva anélkül, hogy megrántaná a víz. A pérek figyelik a legyet, majd nagy sokára, egyikük rászánja magát és közelebbről is megnézi. Számtalanszor előfordult, hogy a kritikus pillanatban, meglép a parányi műlégy elől, mintha ott se volna. Tőlünk, akár húsz méterre is rákaphat, ami nagy megterhelés a 12-es előkének, arról nem beszélve, ha egy termetesebb példány rájátszik a víz erejére…
Már az első dobásokra jelentkeztek finom kapások, pedig nem sok szedés volt. A felső vízrétegből épp csak kilátszott az emerger bóbitája – a vadkacsa zsírzótollból (CDC) kötött szárnyimitáció-. Sorra fogtam a péreket, míg Koppány és a közeli németek csak szitkozódtak. A halak sehogyan sem maradtak a horgukon.
-Lemegyek pisztrángozni! Elegem van a pérek szemétkedéséből.- kiáltott felém Koppány, és válasz nem várva, kimászott a parti ösvényre.
Bántam, a dolgot mert így magamnak kell fényképezni a „bizonyítékot”. Készült is pár „hal a kézben” fotó.
Estefelé jelentkezett a nagy Ő. Messze, alig észrevétlenül tüntette el a 20-as horogra kötött emergert. Finoman, csuklóból megemeltem a botspiccet, mire megugrott. Robbantotta a csendes felszínt. Jobbra-balra rázta a fejét és a sodrásnak feszülve távolodott tőlem. Percekbe telt, lejutnom a közelébe. Ekkor újabb trükkbe kezdett. Veszettül dörzsölte a száját, a sóderba, emeltem a boton, mire Ő, karikákat írt le mintha a saját farkát kergetné… Mindez már közvetlenül a szemem előtt történt. Húztam magamhoz, a zsinór pattanásig feszült és életem pénzes pérjét láttam meg lábaimnál. Mint egy négykilós ponty, tenyérnyi farok lapáttal, széles görbe háttal, oldalra feszített úszókkal kimerülten „állt” karnyújtásnyira. Szákoltam! Nem kellett volna. Még nem. Megugrott és elsodorták szülinapom óriáspérjét a habok. A szakállnélküli horgot neveztem meg főbűnösnek. Reszketve és kimerülten mentem vissza a falunak.
Jókor. Koppány egy torpedót sétáltatott. Erősen esteledet, a hídról és a híd fölötti kocsmából pedig népes szurkolótábor követte az eseményeket. Mindenki elcsendesedett mikor gyors egymásutánban ugrott ki a pisztráng. Koppány hidegvérrel tartotta a gyeplőn. Tíz perc múltán tette meg az első szákolási kísérletet, ami nem vezetett eredményre, csak annyit ért el, hogy az orsóra tekert zsinórból a pisztráng visszanyert tíz métert, úgyhogy előröl kezdődött a nagy hal fárasztása. Súlyos percek teltek bele, míg újra magához idomította a torpedót. Már sötét volt, álltam Kopi mellett a vízben, és semmi okos tanácsot nem tudtam adni, csak néztem amint magabiztosan kivezeti a sekélyesbe, és határozottan alászákol úgy, hogy fél kiló kavics is kerül az 55-ös sebes pisztráng mellé.
Igazi születésnapi ajándékom a Nagyfiam arcán sugárzó öröm volt. Koppányt üdvrivalgás fogatta Djuro kocsmájában. Mindenkivel a bolondját járatták aznap a halak, de egy valakinek mégis sikerült … végtelenül büszke voltam rá.
4. nap
Trófeapisztrángok
Trófea-Part a Ribnik forrásaihoz közvetlenül épített duzzasztott szakasz. Nem hosszabb 300 méternél, viszont széles és mély. Valójában egy tó. Gigantikus szivárványosok és néhány sebes pisztráng lakja, nem gázolható, és beállóból is kevés van. Reméltük, hogy víztetőről habzsolnak majd a nagy pisztrángok. Legyes dobozomban ott lapult legalább öt „helikopter” és nagy kérészutánzatok külön színváltozatokban. Sajnos pihiben maradtak. A felszíni aktivitás nagyon csekély volt, de még a mélyben is nyugodtan voltak.
Koppány erőltette a lehetetlent; szárazlegyezett. A nimfázás viszonylagos tétlensége nem az ő stílusa. „Állóvízen”, türelemjáték a nimfázás. Örökkévalóságnak tűnik az a pár perc amíg az apró rovarálca utánzat végigjárja útját a víz rétegeiben. Túlpartba kell dobni a nimfát, várni, míg lesüllyed, és figyelni a kézben tartott legyes zsinórra, mert egy rántással bármikor jelentkezhet a hal. Egészen addig kell várni az újabb bedobással, míg vissza, (azaz alánk) nem sodródik a nimfa a túlpartból, a saját partunkhoz. Elkezdtem én is a horgászatot. Elviselhetetlen volt a forróság, befészkeltem magam egy árnyékot adó bokor alá. Görgetett (orsó) dobásokkal küldtem a nimfát a vízbe. Lassan haladt a pici nimfa, fél óra is eltelhetett mire tizedjére dobtam. (A tízedik kapásmentes dobás után általában nimfát cserélek.) Méla gondolataimból egy erőteljes rántás ébresztett. Nagy hal lehetett, a botot majd ki tépte a kezemből, szakított.
Közben Koppány szárazléggyel fogott két sebes pisztrángot. Egye fene, nekem is kevés a kapásom, gondoltam nem sokat veszítek, szárazléggyel.
-Legyet cserélsz?- kérdezte Kopi a túlpartból.
-Igen. Helikopterre…Dobok párat, damil csavarodásáig. -szóltam vissza.
-Én is azzal fogtam a sebeseket, de ezek a nagy szárnyas legyek tényleg használhatatlanná teszik az előkét.
Helyeslőleg mormogtam valamit, fogaim közt a damillal.
Kedvezőtlen pozícióban voltam, mert fej fölött suhogtatni –szárítani- nem volt alkalom. Sikerült egy lendítéssel a túlpart felé küldenem a legyet. Arra se értem rá, hogy ámuldozzak remek dobásomon, mert hirtelen kimozdult valami a szemközti bokorból, toló hullámai egyenesen a legyemet érték, majd hangos fröccsenéssel lehúzta a mélybe. Egy szép sebes pisztráng volt.
A délután, már csak nimfázással telt.
-Mennyit fogtál nimfával?- kérdezte a fiam, hazafelé.
-4:3 a szivárványosok javára. -mondtam. -Négyszer megtéptek, viszont mind a három 50 feletti.- Te?
- Keveset nimfáztam, de legalább döntetlenre vittem. 2:2! Szárazzal nem is számoltam…-mondta elégedetten Koppány.
5. nap
Pénzes pérek
A hétvégi tömegben nem volt kedvünk a Ribniken horgászni. Felvetődött a kérdés: menjünk a Plivára? Barátaink erősen ajánlották, de lemondtunk róla, látva a lelombozódott Pliváról érkezetteket. Nem volt bennünk annyi spiritusz, hogy a kevés halat ígérő „mester-legyezést” válasszuk. Legyen utolsó napra a sok és biztos pért adó Sana!
A Sana egyik mellékágát választottuk. Előkerült a finom, AFTMA 2-es osztályú, selyemzsinóros pálcám, és talán még a combos csizma is elegendő lett volna.
„Kicsi szárazlégy és csak pénzes pér!” Ez volt a mottó. Folyamatosan jöttek a harmincas halak. A hőség most is elviselhetetlen volt, délben vissza is baktattunk a vendéglátó egységhez, ahol a légy kötő cuccunk várt, törökös kávé, és finom házi készítésű ’kolács. Az ötórás müezzin imája szólított újra a vízre.
A folyócska, karsztmezőket átszelő patak, néhol kimondottan széles, tükrös mély vízzel, alább nem sokkal meg nekiiramodik, és gyors tajtékjairól szedik le, szorgalmas pérek az apró kérészeket. Koppány a sodrós térdig érő részekkel kezdte a délutánt. Első dobásai kapásba értek. Nem győztem fényképezni szép fogásait
-Fiam! Nem állhatok melletted krónikásnak egész nap.
-Apa…Még ezt, légy szíves!- közben megint görbítette a botját egy hal.
-Nekem is kijár a pérfogás.- próbáltam lelkiismeret furdalást kelteni benne.
Aznap telt leggyorsabban az idő. Számos pénzeshalat megfogtunk és sok szakított, mert a 0,8-as előke nem jól tűrte a hírtelen rántásokat. A 12-es damil pedig riasztotta a halakat. Különösebb taktikára nem volt szükség. Egyszerű „sokhalas” peca volt, jóval könnyedebb, mint a ribniki pérezés, de az átlagméret kisebbre sikeredett. Harminchat centinél hosszabb pért nem sikerült elővarázsolni egyikünknek sem… nem bántuk
Késő este érkeztünk szállásunkra, összepakoltunk, így a hajnali indulásunkkal nem zavartuk a panzió még horkoló horgászait. Koppány aludt az autóban, míg én a Sana alsó völgyében kormányoztam és csak ámultam mennyi csodálatos víz folyik bosnyákföldön. A Sanáról az Unachoz, Unához, majd a Pliváig kalandoztak a gondolataim. Az Neretvától a határátkelőt jelző tábla újra észak Boszniába rángatta vissza a gondolataimat…mennyi szép és halbő horgászlehetőség! Van mivel újratölteni a „b o s z n i a” mappát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése