KORAI ÖRÖM

(ez a fránya net nem hozza a címben az "ö" betűt :-( )

Bosznia méltán híres hegyi folyójából, az Unacból minden évben kerülnek botvégre kapitális szivárványos, acélfejű és sebes pisztrángok. Az átlagméret is legalább kétszerese a megszokottnak. ’Hivatalos rekordja tudtommal még sincs a víznek, lehet, azért mert szinte kivétel nélkül mindenki visszaengedi a fogott pisztrángokat.

A helyiek szerint öt éve kora tavasszal fogta ki egy francia legyes az eddigi legnagyobb, pár centi híján egy méteres (talán 98 cm) szivárványos jószágot az Unac és az Una találkozásából. Erős AFTMA8-as botot használt és merülő zsinórt, valamilyen sztrimerrel.

Kora tavasz kivételével már minden hónapban horgásztam az Unacon, így adott volt a „kihívás”. Meg kell próbálni március legelején. Forgattam legyes agyam kreatív fogaskerekeit és arra jutottam, hogy az extrém időponthoz extrém stratégiával alkalmazkodom. Kétkezes műlegyező bottal, nagy sztrimerekkel vadászok majd …

Ugyan a műlegyezés magányos sport, de nálam mégis közösségi szórakozás, na meg társakkal mindig kellemesebb az utazás. Józsa Imre színművész barátomat nem sokáig kellett csábítgatnom. Tudtam, hogy ő vérbeli horgász, az Árva folyó galócáit üldöztük valamikor egy régi fagyos decemberen, amikor összeismerkedtünk. Persze kapott az ötletre még úgy is, ha tisztában volt vele, hogy kétes a vállalkozás sikere : ez még tényleg nem a szezon, itthon még télvége volt.

Hajnalban indultunk. Pingvin öltözékben, csokornyakkendőstül,  mentettem ki a golfbálról. Reggel már Bosznia és Hercegovina hegyei közt ébredezett Imre. Pont nyitottak a bihácsi piacosok, így nem sokat vártunk a burek reggelivel. A kávézóban összefutottunk a horgászboltos sráccal, aki idő előtt nyitott a kedvünkért – ennyi mázli már gyanakvóvá tett a továbbiakra-. Kótyagosan válogattunk a műlegyek közt, vajon melyik lesz ilyenkor a nyerő?

Hamar megérkeztünk Martin Brodba. Házi slivovicával, Ljuba házi süteményével és napsütéses tavasszal fogadott Dusán barátunk. A lényeg : az Unac tiszta, a tavaszi ár levonult. Már aznap délben, a vízben gázoltunk. Mindketten kétkezessel szűrtük a gödröket. Nagy hallegyeket kötöttem az erős huszonkettes damilra mert jókora pisztrángok lapultak a mélyben.

Keresztbe dobáltam a sodráson, hagytam, hogy vigye lefelé a víz. Mikor megfeszült a zsinór, visszacincáltam a hallegyet.

Sikerült átfésülnöm a legígéretesebb medencét, de csak néhány kis sebes pisztráng jelentkezett, viszont többször is a botspiccig követte a legyet egy óriási árny. Szerintem csak ezért nem adtam fel a helyet.

Imre tőlem valamivel lejjebb a sodróson horgászott. Ő persze jóval szerencsésebb volt. Ahányszor felé néztem, mindig fárasztott, bár kétkezes 10-es botja alig görbült. Leballagtam hozzá, megnézni, hogy milyen léggyel van kapása. Normál fekete wooly bugerrel horgászott, úgy mint a nyári melegben szoktuk délidőben.

Hopp! Megint kapása van a sodrás közepén, görbül a kétkezese, de amint kitereli a halat a parti langóba már látszik, hogy nem a pisztráng, hanem a víz ereje dolgoztatta az erős botot.

Megszákolom, átlag unaci 40-es . Azért ez is szép!

„ Balázska ! Ekkora halhoz, felesleges ez a kétkezes dióverő. Ha nem haragszol holnap 6-os rendes bottal nyomom. „ Mondta barátom nem kevés iróniával.

„ Csak nehogy szakítson majd a rekordpisztrángod” Próbáltam visszaszúrni.

A kétkezes legyezőbottal másképp horgászunk mint a hagyományos legyes botokkal. Nem suhogtatjuk vég nélkül a fejünk fölött a nehéz legyezőzsinórt, mert egyrészt nem kell szárítani a műlegyet, másrészt a bot erejéből és hosszából következőleg, pár lendítéssel elég messze tudjuk kidobni a sztrimert vagy nedves legyet. Ezek nem rovarokat utánzó csalik, hanem a ragadozó ösztöneire hatva, bírják a halat támadásra. Így lehetséges például, hogy a köztudottan ívni igyekvő lazac, (azaz a nem táplálkozó hal) mégis rajtaveszt.

A lényeg pisztrángnál is ugyan az. Hagyjuk a megfelelő helyre sodortatni a legyet, majd apró vagy éppenséggel gyors szakaszos bevontatással ingereljük támadásra az áldozatot.

Úgy kalkuláltam, hogy kora tavasszal még kevés a vízben fejlődő rovarálca, így rendesen ki lesznek éhezve a halak. Tévedtem.

Másnap próbálkoztam mindenféle sztrimerrel, kicsivel, naggyal, színessel, brutál nehézzel, de be kellett látnom, hogy kudarcba fulladt az elméletem. Egyáltalán nem jöttek az óriások, az átlag pisztrángok pedig a kisebb mudlereket és az ikrautánzatokat részesítették előnyben.

Fogtam sebeseket és szivárványosokat is egyaránt, de nem haladta meg egyik sem a fél méteres nagyságot. Márpedig Boszniába a nagy pisztrángok és nagy pénzes pérek miatt jövünk (na meg a fantasztikus vendéglátás miatt).

Délben pihenőt tartottunk, a falu egyetlen kocsmájában vertünk tanyát, ott osztottuk meg tapasztalatainkat, két-két petrezselymes sültpisztráng és sör társaságában.

-   Balázskám, el kell, hogy szomorítsalak…- nézett rám kaján vigyorral.

-    Miért?  Nem fogtál? –kérdeztem értetlenül.

- Viccezel? Ha, ha!

- Tudom… Ne is folytasd. Inkább mutasd meg, mivel aprítasz!

Az állam leesett. Óriás stonefly nimfák voltak a kalapjába tűzve. Meg sem álmodtam, hogy kora tavasszal ezek a nyerő műlegyek. Be kellett látni, hogy nimfás-legyezéssel eredményesebb a peca, nem kell a kétkezes. Nekiláttunk nimfákat kötni…

Nagy nimfákat gyártottunk. 6-os, 8-as horgokra, ráadásul forrasztóónnal nehezítettük.

Az ónt egyszerűen csak fel kell tekerni a horogszárra, és arra kell építeni a testet. A hosszú, hengeres potrohot cérnára sodort nyúlszőrrel legyes szakszóval kifejezve dubbinggal alakítottuk ki, vagy egyszerűen színes dróttal. A dróttal egyszerűen be kell bandázsolni a horogszárat. A tor és fejrész is egyszerű dubbing, csak még kap három pár láb utánzatot és csáp utánzatot, lúdtoll szegmensből (biots). Bonyolultnak tűnik, de nem az. Imre pár próbálkozás után már ontotta is a remek műlegyeket.

Martin Brod gyönyörű helyen fekvő kis zsákfalu. Van egy kocsmája szemben az iskolával, cseppkő barlangja, a háborúban felrobbantott közúti hídja, békekötés után épített új függőhídja, ortodox temploma, alig száz főnyi szerb lakosa, akik együtt élnek  Bosznia legnagyobb pisztrángjaival. Őket mindez nem izgatja. A tavaszi melegben gyümölcsfákat metszegetnek, gyerekek a lejtős hegyoldalon fociznak, a háziasszonyok főznek és teregetnek a kipányvázott kecskék között. Mi pedig a gyönyörű vízesés mellett bandukoltunk az Unac felé, szótlanul szívtuk magunkba a virágok és a fűszeres sültek illatát, miközben a házak nyitott ablakaiból szólt a hamisíthatatlan balkáni zene …

A hídnál a halőr vetett véget az idillnek. Hevesen mutogat a vízbe, megnézzük mi az. Hihetetlen! Legalább egy méteres fekete hal –persze, hogy szivárványos pisztráng- illeg, billeg a vízközt. Zabál! Zabálja a nimfákat. Hídba gyökerezett a lábunk, csak ötpercnyi csodálkozás után tértünk a halőr kis asztalkájához megvenni az aznapi jegyeket . Az adminisztráció után szó nélkül kérdeztük egymástól : Na melyikünk próbálja meg a nagyot? Én kezdtem vallatni a híd alatti inkriminált helyet.

A nagy hal fölé settenkedtem és a túlpartba dobáltam a nimfát. Úgy számoltam, hogy a sodrás behúzza középre ahol az óriás van, ott majd visszatartom egy kicsit a nimfát, az a víz felszíne felé emelkedik és akkor bekövetkezik a kapás. Ez így szokott lenni. Most nem így volt. Legalább egy órán keresztül próbálkoztam egy álltó helyemben, csak pár apróság jelentkezett. Át kellett adnom a helyem Imrének. Ő lentről vízfolyásnak felfelé dobta a nimfáját . Így az a baj, hogy a kezével gyorsan kellett visszaszedegetnie a belazult zsinórt, de igazából fogalma sem volt róla hol lehet a csalija.

A módszer előnye viszont, hogy természetesebben és mélyebben tud sodródni a rovarálca utánzat. Igen! Imre akasztott. A hal abban a pillanatban kivágódott a vízből és a hullámok fölött dobta előre magát, mint egy vándorlazac. Megint! Legalább két métert ugrott előre a víz felett. Veszélyes mutatvány, de legalább jól lehetett látni az ezüstös testet. Imre kiabált valamit, de nem tudtam, hogy nekem vagy a hatalmas pisztrángnak szól-e. Szedte vissza a zsinórt és jött felém a partban gázolva.

-Mit tegyek? Nem lehet visszafordítani!

-Csak tartsd a halat, de ne túl feszesen! Nehogy szakítson.

-Ha még egyszer ugrik, biztos szakad.

Nem ugrott többet és nem lehetett tudni mire készül, Imre csak tartotta az erős testet, ami már a híd alatt volt a régi híd oszlopainál, valahol a sodrás alatt a mélyben. Mi pedig a partban álltunk egymás mellett a haltól pár méternyire. Önkívületi állapotban kémleltük a vizet hátha megcsillan, vagy elindul tovább valamerre. A halőr félre érthetetlenül mutatta a hídról, hogy látja az óriást. Végtelenségnek tűnő pillanatok után lassan megindult a hal. De merre? Össze vissza kezdett cikázni a cölöpök közt. Imre gyenge próbálkozást tett, hogy maga felé fordítsa, de következő percben már csak a laza zsinórt tekerte.

-Látod? Ehhez kell a kétkezes. –okoskodtam

-Nem. Ehhez kellet a nimfa és a könnyebb bot …

-Meg a szerencse…

-Ami nem volt-sajnálkozott Imre.

A kocsmában szedtük össze magunkat és dobozainkból a maradék nimfákat amikkel az esti végjátékra készültünk. A délelőtti izgalmakhoz hasonló élmények már nem vártak ránk, de még így is jócskán fogtuk a pisztrángokat. A pici fácán-farok nimfától az extra nehéz epoxi lárváig mindent kipróbáltam. Szinte mindegy volt mit tettem fel, mindennel volt kapásom, csak a „küldetés” célját nem sikerült teljesíteni. Igaz akasztottunk kapitális példányt de kétkezessel sztrimerezve még egy nagyobbat sem. Ez legyen a legnagyobb gond ezzel a horgászkirándulással! Biztosan lesz majd alkalmam használni a kétkezes lazacozó botomat, nem pisztrángra, nem balinra, hanem arra amire való : lazacra.

Na de ne legyen az emberfia elégedetlen, főleg ha kora tavasszal szebbnél szebb pisztrángokat fogdos a bosnyák vizekben. Imre is igen elégedett volt, elbúcsúztunk vendéglátóinktól, ő elterült az anyós ülésben és még be se indítottam a motort, mikor ezt kérdezte : Na! Balázska , kitaláltad legközelebb hová megyünk ?

Az írás először az Eurohorgasz magazinban jelent meg.