2011. július 2., szombat

AZ ARANYTÓ EZÜSTJEI


Az írás korábban az Eurohorgász Magazinban jelent meg
Már nyár volt, és csak esett, esett és zuhogott az eső. Minden folyó áradt, ilyenkor még a gyorsan tisztuló kispatakoknak sincs ideje magához térni. Maradt a netes horgászat, zsinórápolás és műlégykötés…

Netkaland

Míg a párkányon kopog az eső, elmerít a világháló. A csillei lazacpisztrángokkal küzdöm, vagy Montana vadonjában szeli ketté vágyam egy felugró hirdetési ablak. A Snake folyón ereszkedem, indián kenum magától siklik, kezemben a bot. Lassítotok, kihúzom a csónakot a fövenyre, hallom amint az apró kavicsok csikorognak a hajótest alatt, de egy új bejövő oldal miatt, már egy tavon találom magam. A nyugodt felszínen, a havas hegycsúcs tükörképe törik meg, amint az ugráló szivárványpisztrángok a kérészek után kapdosnak. Nem is nagy tó. Egyik végéből látni a másikat, de nem pici, legalább 4 hektár. És milyen szépek a fogások? Főleg szivárványos pisztrángok és pár sebes pisztráng. A legnagyobb négy kiló feletti. Micsoda? A késmárki horgászboltban, 10 euróért lehet ide napijegyet váltani?

Hát persze! Nem a Grizzly peak (3032 m) tükröződik a Yellowstone tavon. Ismerős a havas csúcs: a Lomnic (26032 m) az. A fenséges Tátra lábánál elterülő Zlatna (Arany) tározó, igazi legyes víznek néz ki. A Tavak nem áradnak! Még aznap este telefonálás, pakolás, felszerelés válogatás és tavi légy kötés. 


Késmárk


Nehezen szokom meg, hogy nem kötözködnek az ügybuzgó vámosok, nem kell nekik megmutogatni a műlégy készletet, nem kell már dobóbemutatót se tartanom. Egyszerűen csak nyomni kell a gázt, mintha nem is lenne az a szlovák-határ…
Még a kilencvenes években jártam először Käsemarkt azaz németről fordítva: Sajtpiac Városában. Több mint fél napot töltöttem ott, a vár és belváros nézegetéssel. Lesújtó élmény volt látni a pusztulást. Akkor tán még nem is létezett a Zlatna, a városon átrobogó Poprád miatt jártam arra.
A városalapító szász kereskedők persze nem tértek vissza, most viszont, tiszta, rendezett Késmárk fogadott. A belvárosi horgászboltig meg sem álltam. Pár perces kölcsönös értetlenkedés után, kezemben a kincset érő napijegyek, a bizalom elnyerése érdekében vettem pár műlegyet a boltostól, és tűz a tópartig.
Városhoz közel a tó, földrajzilag a Branyiszkó-hegységhez tartozik, azon belül, ez a Lőcsei-dombság. Mesterséges víz, de nem látszik annak, szép tavacska, a környék természetes. Erdővel és virágos rétekkel övezett, lankás dombok veszik körbe. Bóklászom a partján, az eső közben eláll, és szivárvány díszíti a hegyet. Az idilli képbe, a mellettem elvágtató mustángok nyerítenek bele. Indiánul nem tudok, magyarul nem értenek, a nápolyit viszont jól ismerik, a környék tanyafogadójából kiszökdöső lovak. Csak ők zavarják itt a horgászokat. 
Mindenféle és fajta pecás elfér egymástól. Ki vizigolyós-legyezik (bubinka), ki egyszerűen tiroli fázik (műléggyel), van aki perget, na meg, legyesek is csapkodják a vizet, olyan műlegyekkel, amikből én is vásároltam a késmárki horgászboltban. Süllyedő zsinórral legyezők, nagy szemű boobykkal horgásznak. Könnyű kis sztrimer a booby. 
Élénk gülü szemei nagy felhajtóerejű szivacsféléből vannak és lengedező marabútoll farka van. Meg kell várni, hogy a süllyedő zsinór elfeküdjön a tó fenekén, a booby  a mederfenék fölé emelkedik  (amennyire az előke engedi). Húzás a zsinóron, a légy az aljzatnak tör, mint egy menekülő kishal, majd ismét emelkedik. Ezzel a játékkal a lent lapuló pisztrángok, könnyen becsaphatók, de a rakacai süllők is tudnának róla beszélni…
A felderítő munka után, szálláshelyet mentem keresni. A közeli tanyafogadót, csak nagy csoportoknak és lovasoknak szánják, ezért a közeli Szepesbéláig autóztam, ahol rendkívül olcsón kaptam szállást, síelési idényen kívül. Becuccoltam, átöltöztem, le az autóba és indulás vissza az Arany tóhoz.


Őszbölény és az ezüstlazac

 

Rám várt a délután. Hétköznap volt, bőven maradt hely a parton nekem is. Merülő zsinórral indítottam. Viszonylag hosszú előkém nem túl vastag -18-as-, az ólommal is nehezített sztrimerhez. A legmélyebb részen (a zárógát tövében) kezdtem a halak felkutatását. Nehezemre esett a dobás, mert hátam mögött, rézsútosan emelkedett a part és gördített (roll cast) dobáshoz túl nehéz volt a legyem.
Gondoltam egy-két  próbadobás így, majd légycsere. Csere nélkül telt el a délután… A második rövid (10-12méter) dobásra, jelentkező akadt. Tudtam, hogy nem leakadás. Határozott visszarántás volt. Dobás újból abba az irányba. Ütés a boton, ugyan ott, majd hirtelen belazul, gyorsabban szedem vissza (bal kezemmel) a vastag legyezőzsinórt. Ismét feszes, minden oké, érzem, hogy a végén ott a hal, biztos felém indult meg a kis fifikás. A felesleget épp visszatekerem az orsóra, és már húz is oldalt a part mellett, egyenesen a mogyoró bokorhoz. Megállítanám, de egyre erősebb, az orsó kerepel. Csuklóból próbálom a nyílt víz felé irányítani, hirtelen rúgás a válasz. Félek, hogy szakít. Az utolsó pillanatban sikerül, fordítanom, a pisztráng egyenletes tempóban úszik a nyílt víz felé. Nem baj. Akár száz méterre is viheti, a nehéz merülő zsinórt.
Azért figyelek, abban a minutumban magam felé fordítom, amint érezem rajta a fáradtságot. A következő nagy futam, egyenes vágta a merítőszákig.
 „Ez az ezüst lazac.” –szól hozzám Őszbölény, közben pillyog egyet a fejünk fölött köröző halászsas. Valami zavar van a képben. Jugoszláv indiánfilm, eredetiben? Őszbölény szláv dialektussal beszél hozzám. Oszlik a képzelet, visszatérek a valóságba.
-Pstruh duhovy! Pekny, kúsok.- bólogat mellettem a halőr.
Ő méri meg, 50centi felett van.  Tiltakozok, nehogy agyonüsse. Nem érti. Udvariasan, de határozottan kiveszem a kezéből, egy puszi a szivárványosnak és engedem a vízbe. Szerencsétlen zöldember méltatlankodik, próbálja bizonygatni, hogy pediglen itt elteszik a 28 centi felettieket, de én csak adom az ostobát…
Csodálatos szivárványos pisztráng volt. Az orrától a farkáig ezüstös, az oldalán sejlett egy kis rózsaszín. Úszói acélkékek, háta palack-zöld.
Leülök a mogyoró bokorhoz, ellenőrzöm a cájgot. Minden rendben, csak az előkét találom hosszúnak. Jó méterrel rövidítek rajta, így is megvan, vagy másfél méter. Kicsivel arrébb költözöm, abban a pillanatban , új legyes foglalja el a mogyoró bokor tövét.
Szemem sarkából figyelem. Más technikával horgászik. Könnyebben, és messzebbre dob. Két léggyel. Két egyforma léggyel. Két nedves palmerlégy, egymástól jó messzire kötve. Az egyik a víz alatt, a másik a felszínen pattan, amikor picit ránt a zsinóron. Kapása van. A felső legyet kapta -holnap én is könnyebb bottal kezdek, és szárazléggyel-. Hamar maga elé tereli a pisztrángot. Nem nagy, de nem is pici. Leüti, belezi. Biztos, épp méretes.
Odamentem hozzá, gratulálni. Igazából csak az összeállítást és a legyeit akartam meglesni…
Továbbálltam és sztrimerztem. Most már könnyebb terepen dobáltam, még a vízbe is be tudtam menni pár lépésnyire, viszont kénytelen voltam gyorsabban behúzni a műcsalit, mert a sekélyebb részeken néha akadt a zsinór. Azért így is volt bőven kapásom, de a rohanó légy miatt sokszor nem akadt jól a horog.
A frissen telepített kis szivárványosok közt, jelentkezet egy vad torpedó is, pedig a maga harmincvalahányas hosszával nem volt ő se sokkal nagyobb. Agresszívan elkapta a legyet és azzal a lendülettel húzta le a zsinórt, majd belegyorsított és kipenderítette magát a vízből.
Szerencsére duplán akasztok mindig, főleg sztrimerezős horgászatkor. Most jól ült a horog, esélye sem volt szabadulni tőle. A mutatványát még megismételte párszor, mielőtt alámerítettem. Eltelt hamar ez a borongós júniusi nap, de legalább nem esett az eső, estére így is átfagytam.

A fogadóban

 

A panzió füstös éttermében tüzes vízzel melegedtem és „brindzovi haluskyval” csillapítottam korgó gyomrom éhségét. Hamar elaludtam. Álmomban, a füstös csehóban vagyok. Három cowboy lép be, a pultnál egy egész üveg whiskeyt rendelnek. Méregetnek.
- Nálunk nem szokás az Isten adta halat visszalökni! Öreg!– szólt hozzám a sebhelyes.
Úgy teszem, mintha meg se hallanám.
- Hozzád szóltam! – mordul rám ismét.
Szólnék, de nem jön hang. Ugranék fel verekedni, de mindenem zsibbadt Az alak rám mozdul. Coltot ránt? Nem.
Pattanásig feszült a hangulat. A csendet az ajtó kolompja töri meg, Őszbölény lép be. Egyszerre nyugalom szállja meg a kocsmát, az iménti vészterhes légkör füstté válik. Érzem a bagófüstöt, pedig már a tónál állunk. Csak Őszbölény és én. Bőrtarisznyájából, vadkacsatollas legyet szór a tenyerembe.
Felébredek. Reggel van, és füstös kocsmaszag. Nem csoda, a szobám pont az ivó felett, akár egy klondikei aranyásó fogadóban.

Álomlégy

 

Későn értem a partra, de nem bántam. Reggel úgyis csak nimfázni érdemes, amit nem akartam. Elbandukoltam a tó túlsó feléig, ahol a vizet adó, kis Arany patak érkezik a tóba. Igen pici és benőtt patak, nem érdemes horgászni rajta. Azért elgondolkodtató, hogy milyen piciny erecskéből, mekkora pisztrángos tavat lehet „kihozni”. Nem értem. Itthon miért nem megy? Filozofálgatok…mint mindig. Tündér kis sebes ugrik a száraz legyemre. Kíméletesen visszaengedem. Egy újabb, és megint egy. Sebes pisztráng óvodára találtam a gyékényesnél.
Mielőtt elfoglalnák, a stégekhez megyek. Tegnap mindegyik foglalt volt, nem véletlenül.
Oda kell figyelnem a dobásokra, mert mögöttem fenyves, a zsinór pedig könnyen akad a stég deszkáiban.
Palmerrel dobáltam egy ideig, de semmi. A szél is össze-vissza fúj, nyűgös és nyugtalan vagyok, nem úgy mint Őszbölény. Ő maga a nyugalom. Ez az!  Rakok fel vadkacsatoll legyet. Álmomban olíva zöldet kacsalegyet „kaptam” Őszbölénytől…
Hátam mögül fúj, érzem a friss fenyőillatot. Lendítek, egy-két-há… erőset húzok a zsinórba, repül a légy, messzire. Szuper! Legalább 20 méternyire landol. Jól látszik, ott hagyhatom, míg le nem kapja a hal. Kényelmesen cigarettát sodrok, rágyújtok. A tavi peca ilyen. Van idő. Borzolja a szél a vizet, legyemet is útnak indítja, bukdácsol a hullámokon. Már nincs is tőlem olyan messze. Semmi nem történik. Ilyenkor kell megpöccinteni a csalit, hogy az odakíváncsiskodó pisztrángot kapásra ösztökéljem. Gyors mozdulattal elszakítom a felszínről, félig hátra csapom a legyet, belehúzok a zsinórba, hogy feszüljön a bot, majd nyíl egyenesen előre lendítek, a légy szinte centire az iménti helyre repül vissza. Nem csapódik túl nagyot. Kapás! De még milyen vehemens. Átlag feletti erővel húz, pedig „csak” átlag szivárványos. Ezt már szeretem. Próbálkozok még, de több hal nem jön. Az oldalszél erősödik, nem tudok előre dobni, kihasználom a szélirányt és a part menti sáshoz, oldalra suhintok Légy a sás mellett, szélcsendes öbölben. Nem sokáig kell várnom, lehet finom szedés, eltűnik a kacsatollas. Hasonló erős pisztrángot sétáltatok a stég előtt, csakhogy ez nem ezüstös, hanem barnás sárga hal. 
Egy nagyobb sebes pisztrángot emelek ki, lefotózom, tipikus „legyeskép” (hal a stégen, mellette a legyes bot). Visszaengedem, büszkén körül nézek, kapom magam és tovább állok.

Szárazléggyel 

 

Ideális pályát találtam, a part mellett elterülő sekélyest. Begázoltam ameddig engedte a combcsizmám. Amikor kisütött egy kicsit, a szemem élé tárult a terep. Láttam a víz alatti növényszőnyegeket, dombokat és mélyebb gödröket.
A hínárfoltokból szinte minden dobásra jelentkezett pisztráng, csak vigyázni kell az elakadásra, inkább a széléhez érdemes leröptetni a műlegyet, néhány fárasztás után pedig pihentetni kell a helyet. A szivárványosok „kifekszenek” a víz alatti buckákra is. Napoznak. Amikor ennyire borongós, néhány percnyi napsütést is kihasználnak. Én is kihasználtam minden percet, szárazlegyezéssel repült el a maradék idő.
Pakolnom kellett, autóba mindent, gyorsan be, indulás haza. A tükörből visszatekintettem. Havas hegycsúcsok az erőlködő napsugarakat szikrázták szemembe, a határtól szakadó eső verte a szélvédőt.
/A cikk  képei a Szepességben készültek/

Nincsenek megjegyzések: