TÉLI KÉPESLAPOK

Fakuló papírképeket szkenneltem, mikor kezembe akadt egy képeslap. Téli, romantikus rózsaszínben, egy alak, pont a zúgó felé dob, a partszélből. A háttérben lusta hegy nyújtózik, minden hótól díszített, és lomha. Dereng valami. Az alak is ismerős. Megfordítottam, persze, hogy nem képeslap…egy rég feledett barátom készítette rólam a fotót, valamikor 95 táján.

Nem is tudom mikor horgásztam utoljára a Bózsva legalsó zúgójánál. Vagy akár, magán a Bózsva-patakon… Vajon hová tűntek a sok aggódással és reménnyel telepített sebes pisztrángok? Úgy hírlik a 2006-os tavaszi telepítést, már azon a nyáron lerabolták, hiába építette a zúgókat, hiába vágott ösvényt megannyi önkéntes legyes, a parti bozótba. Felesleges volt az ország különböző szegleteiből érkezőknek, időt, pénzt és munkát áldozni arra, hogy pisztrángos bővizű patakot éltessen a zempléni Hegyközben. Pedig lehetne. A Bózsva szerintem nem is patak, inkább kis folyócska, iker testvére a „hajózható” Ronyva folyó. Szimbolikus és különleges kuruc-tájék ez, adott a „vesztes romantika”. A Kazinczyak Széphalma, és a legvitézebb magyar szülőhelye; Bors közt egyesül a határon a két kis folyó.

Bózsva

Rengeteg nyúl, és fejesdomolykót fogtunk, valamint üzekedő ingólákat is láttam már a Bózsvában. A Ronyva torkolatnál fogtam pért is… Hajdanán a Bózsvai sziklánál, ahol tényleg „csak” patak, őshonos sebesek szedték a sűrű bokrokról lehulló bogarakat, ilyenkor télen pedig mohón zabálták az apró gammarusz rákokat. A Zemplénben sokáig eltart a tél, még márciusban is havas partról ejtegettünk, és engedtük le a nehéz rézfejű nimfát, vagy a súlyozott bolharák utánzatot. Nem „igazi” legyes peca, inkább hasonlít a székelyföldi löttyintős gilisztázásra. A pisztráng fölé kell lopózni, kerülve minden hirtelenséget, még az árnyékunkkal is spórolunk. A súlyos csalit alulról lódítsuk a víz fölé, belepottyan, az aljára merül, olyan mintha akadnánk. Picit megemeljük a spiccel, ekkor belekap a víz és kissé felfelé mutató bottal leengedjük. Kézben tartott zsinórral apránként visszacincáljuk a csalit. A jutalom, durva visszarántás, ütés a boton. A benőtt szakaszokon nehéz egy kilós, vadul csapkodó pisztrángot kiemelni. A Bózsvát tápláló Kemence és Nyíri patakokon is szintén így horgásztunk. A nyári hőségben pedig a mai napig, szentelek az esti órákból néhányat, a méretes domolykókra. Télen is járom a Zemplént, de már ritkán viszek botot, pedig emlékszem, mikor a kép készült január volt és sok halat fogtunk.

Még mindig szorongatom a „képeslapot”, gondolataim visszakalandoznak. Lázasan kutatok tovább, hátha találok még valami bózsvásat. A köteg egyre vékonyabb, a remény fogy. Hoppá! Ez a domolykós fotó is ide tartozik. Pont a bukó alól jött. Rendesen megtréfált, azt hittem, hogy pisztráng, mikor „megugrott”. Elég egy régi fénykép és minden megelevenedik, még Feri tolcsvai aszújának, diós ízét is érzem az ínyemen. Közelgett a farsang, így borvásárlási ürüggyel szabadultunk fel a zempléni hegyekbe…

Mínuszban

Kezemben újabb köteg kép, a nyári Kupicásokat (Horvát ország) repítem is tovább egy kupacba, a Sajósokat úgyszintén, bár van közte jó-pár ütött kopott polaroid, amiken egy jeges horgásztúra szinte mozzanatonként dokumentált. Csak „eszmei értéke” miatt szkennelem, minősége kizárja, hogy nyomtatásba kerülhessen a legnagyobb Sajón fogott 55-ös sebes pisztrángom…

Kezdek a végére érni, csinos kis fotóhalmok szanaszét az ágyon, de még a szőnyegen is. Beugrik, hogy eszméletlen jó képek készültek hat éve a Dunajeci pérészős és dunai galócázós horgászatok alatt. Egyből hívom a társakat, Csörgő Pistit és Ákimákit is, de sajnos egyikőjük sem tudja már előbányászni azokat a fotókat.

Le sem merem írni milyen eszméletlen és romantikus képekről van szó. Olyanokat még egyáltalán nem láttam itthoni horgászújságban, de még a Fliegenfischenben sem. Egy CD azért akad, a 2005-ös árvai galócázásról, de a Három nap, három legyes, semmi hal, című story – alcím: méteres hóban és 20 fokos fagyban- most nem teljesen idevaló. Azért annyit érdemes megemlíteni, hogy aki le akarja adni az évvégén felkapkodott kilóit, keresve sem talál hatékonyabb megoldást. Csak autóba kell ülni, és jeges aszfalton elvágtatni Novy Targba, a Dunajechez, vagy Alsó Lehotára, hogy az Árva folyót meghorgássza. A nehéz utakon való stressz jó bemelegítésnek, majd következik a napijegyvadászat. Ha nem sikerül időben szállást találni, akkor már meg is van az első leadott kiló. Az esti gőzkiengedés azért old a helyzeten, csak az a szörnyű macskajaj... Ha nem lenne másnaposság, akkor sem lenne azért egyszerű, mert úgy már az első órában rájön az emberfia, hogy mennyire hideg a mínusz 15 celsius, és mennyire nehéz elérni a folyót derékig érő szűz hóban (újabb mínusz kiló). A rohanó vízben állva sem kellemes, mikor dobásközben csonttá fagy a sztrimmer, a zsinór nagyon furcsán viselkedik és az orsót dörzsölgetni kell, hogy egyáltalán forogjon. Három napot nyomtunk le egyhuzamban, az Árva folyó minden „pool”-ját alaposan átfésültük, de még egy szerencsétlen pisztráng se csapott rá a nyúlszőrös csalikra. Persze ennek is megvan a maga romantikája, de inkább tovább keresgélek, következnek a régi flopik és videó szalagok.

Ha gáz van

Nézem a 2003-ban felvett szalagot, és döbbenten figyelem a tíz éves Koppányt, hogyan fogja legyezve első süllőjét, a februárban sem fagyó Pece érből. A gázkitermelés miatt, a nagyhegyesi Mol-telepen átfolyó alföldi patak, kilométereken keresztül gőzölögve kanyarog, a téli horgászok legnagyobb örömére. Főleg csukázni járnak ide az „őrvárosi” pergetők, mikor nem foglalják le teljesen a gyékénytől szabadjára hagyott részeket, a finomszerelékes, etető-gombóclós sporik. Amúgy elfér itt békésen mindenki, legfeljebb a samponos flakonnal úszózós helyi bácsi húzza kicsit a száját.

A hajdúszoboszlói út alá terelt ér, műtárgyat „kapott” ami alatt egy bukót követően, jól horgászható kiszélesedett mély rész keletkezett. Már két kis csukán voltam túl, mikor némi szünetet követően aranyfejű nimfára cseréltem, hogy a gödör alját se hagyjam érintetlen. Zúgóba dobtam a nimfát, így a víz ereje rögtön levitte a fenékre, tétován kóválygott a mélyben, majd lassan megindult. Mielőtt felkapná a sodrás, beleemeltem a botba, és visszahúztam csalimat a gödörbe. Ezt az akciót többször eljátszottam. Az egyik beemelésnél heves szaggatással válaszolt a hal. Pár karikát leírt mire lábamhoz tereltem az erős januári bodorkát.

Valahogy emlékszem az egész verőfényes, fagyos napra. Sokáig faggattam még a helyet, fogtam még pár vörösszárnyút is, akkor hallottam Koppány kiabálását, mire én észveszelytve rohantam hozzá.

Hál’ istennek semmi baja sem esett, akkor fogta ki a süldő süllőt. Műlegyezve. Élete első süllőjét. Egyes pillanatok, soha nem törlődnek a horgászok és különösen a horgászapák elméjéből, még arra is határozottan emlékszem, hogy a visszaúton Liszt; Magyar rapszódiáit hallgattuk…

A cikkhez tartozó képek régiek, fakultak, ezért utólagosan „javítottak” és digitalizáltak.