...részlet első könyvem elejéről :
Holnap
korán kelés, forgatás a Pádison. Csak a kislámpa világít, az albérlet ablaka
sarkig tárva. Szeptember van, fiatalok nyárias ricsaja szűrődik be. Fekszem az
ágyban, nem takarózom. A horgászfelszerelés bent a cégnél összekészítve várja a
hajnalt a kamerával, aksikkal együtt. Aludni kellene már, álmos is vagyok.
Čapek
betűi összeolvadnak, vagy valami álmos homály mögé bújnak.
*ez
valóban a világ legvégső vasúti állomása. A sínek fűben és pásztortáskában
érnek véget, aztán már a világűr következik, mindjárt ott az ütköző mögött. Az
ember azt hinné, hogy a folyó meg az erdő zúg, pedig a világűr zúg, és a
csillagok suttognak, mint az égerfa lombja, és a hegyi szél hűvösen lengedez a
virágok között; Uramisten de jó itt lélegezni. Vagy horgászbottal a
pisztrángokhoz menni, leülni a siető patak partjára, és úgy tenni, mintha
horgásznánk; pedig csak a vizet nézzük…
A betűk,
a szavak, a mondatok keringőt járnak, az olvasmány szülte képeket kergetik,
amik egyáltalán nem azok a képek, amit a könyvnek „kellene” keltenie bennem.
Nem (teljesen) az, de nem is idegen képzet. Az, az érzés viszont el önt amit
betűk, a szavak, a mondatok tánca kelt. Már rég ismerem azt, amiről Čapek ír.
Átéltem én is ezt… Lillafüredi pisztrángos képek pattognak oda-vissza mint a
ping-pong labda (ez már álom?). (Igen). Nem igazi álom, hiszen megtörtént
dolgok elevenednek meg, a kisvasút szurkos talpfáinak édes szagát csalja ki a
könyv, meg a friss lapulevelét. És engedem had folyjék tovább. Tovább! Akarom,
hogy újraéljem, mert már akkor is féltem, mikor először találkoztam a
pisztrángokkal, a PATAKKAL. Földöntúli boldogság volt az a találkozás és
félelem, hogy az érzés el fog múlni amit többször nem élek majd át.
Mennyországot találtam a Földön –egyből tudtam ezt. És engedem had folyjék
tovább a már megtörtént: újra.
eredeti mű Obycejny Zivot Ceskoslovensky Spisoratel Praha 1956
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése