... engem, mint alkotót nem érdekel és nem értékelem a nézői szempontokat –már ha van ilyen egyáltalán, hisz ez az a bizonyos „vevői igény”, amiről tudjuk, hogy csak egy kereskedelmi hókuszpókusz: átbaszás.
Az
utóbbi időben egyre többet gondolkozom a hivatásomról filmezésről. Ami
olyan egyszerű volt, mostanra annyira nehéz. „A munkakörülmények nehezedése”-
jutott eszembe, de ez nem magyarázza meg azt, hogy miért változtak a saját
magammal szemben támasztott elvárásaim. Persze a jó pap holtig tanul-
mondhatnám, és huss, elhessegetve a felhőket már gondolkozhatnék máson,
ötletelhetnék; hogyan tudom a legkevesebb energia befektetéssel megcsinálni azt
a két 24 perces filmet adásba kerülő anyagot.
…és
még is azon gondolkodom, miként lehetséges (szegényes erőforrásaimból)
egy olyan filmet készíteni, amivel nevezhetek jövőre a filmfesztiválra (http://pupalife.blogspot.hu/2016/05/masodik.html)…
Kétfelől
is meg tudom közelíteni a filmkészítést. Az egyik; hagyom a picsába az egómat
és azt csinálom, amit általában a többiek: a szakmai kihívásokat mellőzve,
alkotói szándék nélkül, a technikára és más munkájára hagyatkozva összehordok
hatásvadász snitteket és másolva a mainstream tucat-filmjeit (lassítások,
effektek, time lapsek, giccses zene) a megfelelő marketingmixszel turbózva vágom
pofán a nézőt (félre értés ne essék, ehhez is kell egy bizonyos szintű tudás és
munka)
…és
jó lenne! Tetszene a sok suttyónak, a tartalmatlan, mondani való nélküli színes
mozgóképhalmaz. El lenne ájulva a belassított drone-os felvételektől és jobban értékelné
élvezné ha nagyobb (értsd: mesterséges kockatavi’) halakkal pózolnék a
képernyőn. Azért húztam le az „értékelni” szót, mert ami (és aki) nem hordoz
értékeset azt nehezen lehet értékelni. A nézőtől nem várható, hogy észrevegye,
egy-egy jelenetben mennyi áldozatos munka van. Mondjuk, egy helyszínt úgy mutat
be a kamera (az operatőr), hogy a közeli képek után már egy vár fokáról
folytatódik, majd ismét lentről adja az arc közelit. Az sem várható el, hogy
tudja mennyi türelmes perc, óra esetleg nap kell ahhoz, hogy látható,
átérezhető /rendezői-átadás/ legyen az a pillanat amikor a (kicsi) pénzes pér
feljön a mélyből, a horgász víztetőn úsztatott műlegyéért…
…és
a szereplő-(rendező)? Az kalapos majom, aki játszi könnyedséggel és
nagyképűséggel kiveti csaliját, elkapja a (kis)hal és már pózol is a vízben
állva? A világ legegyszerűbb dolga! Parancsszóra megy ez kérem(!) (muszáj, mert
a forgatási idő tized-annyi, mint a BBC-nél), közben csak a halat és az
operatőrt kell utasítani és saját magát „megrendezni”… -szóval mindez nem érdekli
a nézőt. Nem értékeli a néző.
Nem
érdekli? Nem értékeli? Már majdnem elhittem ezt a baromságot. Már majdnem
elfogadtam, hogy nem kell értékeset, tartalommal, mondanivalóval bíró filmet
készítenem, mert azt legfeljebb „csak” egy szakmai zsűri és néhány vájt fülű
fogja élvezni /persze ez sem teljesen így van: mikor a nemzetközi megmérettetés
megnyitóján Juhász Árpád épp a „technikai fejnehézségről”, a drónozós,
természetfilmek ellen emelte fel szavát és nagyjából arról beszélt amiről
próbálok most írni, nos ennek ellenére (de/és szaktekintélyek rosszallását
kivívva) elismerésben részesült jó pár tucat-film is/
És
most jutok el a filmkészítés másik fajta megközelítéséhez, amely esetben engem,
mint alkotót nem érdekel és nem értékelem a nézői szempontokat –már ha van
ilyen egyáltalán, hisz ez az a bizonyos „vevői igény”, amiről tudjuk, hogy csak
egy kereskedelmi hókuszpókusz: átbaszás.
Szakmai
szempontok szerint állítom a mércét! Az alapoktól kezdem. Irodalmi, drámai,
dramaturgiai ismeretek nélkül, intelligencia és általános műveltség,
elfogadható beszédkészség, képalkotási affinitás és kameraképes megjelenés
híján, nem beszélhetünk FILMről (és TV-zésről se negyon…).
A
filmnek először is kell, hogy mondanivalója legyen, amit legegyszerűebben
cselekménnyel (story) dialóggal, monológgal és, vagy a narráció eszközeivel
támogatok. Szereplő(!) aki képes a megjelenésével, játékával hitelesen
kibontani a témát. Innen jönnek a képi eszközök, az operatőr és a rendező közös
munkája (gondolom a komponálási és képalkotási szabályokat nem kell
elmagyarázni senkinek – szakmai minimum mindkét részről). Elvárható, hogy egy
képalkotó ember (alkotó, nem rögzítő) képzőművészeti látásmóddal /elemzési
készséggel/ rendelkezzen! Egy FILM esetében ne ragadjon kamerát az, aki
képtelen elemezni egy festményt, felfogni egy építészeti alkotás üzenetét /Peter Greenaway/, aki nincs tisztában a
művészettörténeti korszakokkal (csak úgy lebeg a jelen mocsarában és a hollywoodi
popcorn-filmeken nem lát túl).
A
rendező megérteti az operatőrrel, hogy mit akar láttatni és nem azt, hogy mi
legyen a képen. Az operatőr a technikai tudásával és alkotó vágyával kell, hogy
megfesse (szándékosan használom ezt a szót) a képet. Kicsit túlmagyarázva: egy
a képen megjelenő fa az nem „egy fa” hanem jelképe, magyarázata kell, legyen adott
esetben egy témának. Ha az operatőr képei nem mesélnek, nem keltenek érzeteket,
érzéseket, asszociációt akkor azt a képsort home videonak hívjuk. (Milyen
messze állunk az alkotói munkától –az értéktől- mikor az egyszerű (technikai)
képalkotás sem megy készség szinten?).
Szóval
eljutottunk a képekig, a képsorozatokig. Tegyük fel, hogy a képsorozatok
(snittek) a szerkesztőnek rendezőnek szerkesztői munkának köszönhetően
kiadják a dramaturgiának megfelelő együttest (timeline).
Tegyük
fel, volt arra elég idő, szerencse és kellő improvizáció, hogy egységes
cselekményt mutasson a timeline, azaz a forgatókönyvnek megfelelően az előzetes
elképzelés szerint ott legyen a story a vágóasztalon. Esetünkben nem
beszélhetünk forgatókönyvről, legfeljebb „csak” valami storyboardról.
Hihetetlen kreativitás -itt nem lehet másolni- és adaptációs készség kell a
terepen ehhez egy horgászfilm esetében!
Pár
mondat ereéig rátérek a szerkesztői és executive produceri tevékenységre.
Hogyan lehet storyboardba helyezni egy esetleges, ismétlem (!) esetleges
halfogást? …hát nehéz ügy- itt kell a kreatív gondolkodás már a forgatás alatt
tudni kell, hogyan alakítom (át) a storyt (With
Pupa – Mladica). Ami viszont nem kíván kreatív üzemmódot, az (csak meló és
rengeteg információgyűjtést kíván) a környék nevezetességeinek megfelelő
interpretációja. (közben csak egy zárójeles mondat: az idő fogy és amúgy is
kevés a forgatási időből – és mi van ha az egyébként tegyük fel szakmailag
felkészült operatőr nyűgös, hisztis, nem bírja fizikailag, hiszen nem egy
helyben kell filmezni a horgászállásnál, a hal nincs szákban, a kapást ebben az
esetben nem lehet eljátszani és az akció sem tart olyan sokáig, szóval real
timeban kell venni és még ehhez jönnek a várak, múzeumok, barangolások,
hegymászás -tízed idő a BBC-hez képest… - a motíváció/talanságra és a piac’
kereseti lehetőségeire nem térek ki http://pupalife.blogspot.hu/2016/08/sajnos-csak-egy-500-fos-zart-szakmai.html)
Szóval,
összeállt a sztori, az idő szorításában ott vagyunk a terepen, mondjuk nincs
semmilyen technikai probléma (de fókuszos kamera, rossz akksi, recsegő mikro
port és nem éhezzünk a napi 16 óra melóban, jégen, szélben, vízen,
forróságban…) executive producerként rendeztük le a megfelelő szállást és
ellátást, a méreg-drága napijegyet is sikerült kicigánykodni, nyugodtan átavanzsálhatunk
(a több száz kilométernyi vezetés után) rendezőnek.
Megfelelő
rendezői munka nélkül csak szánalmas salak, legfeljebb youtebe-compatibilis
mozgókép lesz a produkció még megfelelő utómunkával is. A rendező rakja a
tegyük fel tökéletesen felvett képsorokhoz azt a pluszt amivel át lehet lépni a
home video széles és délibábos horizontját. A szereplő a rendező nélkül nem tud
-vagy csak kivételes tallentek esetében- olyat alakítást nyújtani, ami az
elképzelt (rendezői) koncepciót megközelíti. A rendező elsődleges feladata kihozni
a szereplőből a filmbeli karaktert. Abban az esetben mikor rendező és szereplő
egybe esik, tapasztalatom szerint csak saját magához nagyon közel álló
szerepet, saját karakterének őszinte bemutatásával játsszon, mert itt erős a
ripacsfaktor. A képzett és több évtizedes tapasztalattal bíró színművészekre
kevésbé veszélyes.
A
rendezői munka teszi a képsorokhoz a pluszt, mondhatnám, teszi művészivé, de ne
szaladjunk ilyen magasra. Minden esetre az én filmes megközelítésemben maradnék
a „hagyományos” szakmai elveknél, miszerint a képet támogatni kell, (a színészi
teljesítményről már szóltam) ki kell bontani.
Nem
írok most a hangrögzítési munkáról és a világosításról, bár filmkészítés
szempontjából nélkülözhetetlenek /Zsigmond
Vilmos/. Ezeket a tényezőket kihagyni, finoman szólva dilettantizmus. Elérkeztünk
az utómunkához. Jelen esetben, mi ebben a rendezői-szerkesztői feladat? Eleve
ott a terepen az utómunkának megfelelően eljárni /dogma filmek, Lars Von Trier/. Banális, de meg kell említenem
–főleg, hogy természet úti és horgászfilmes nem szoros forgatókönyv szerint
dolgozik, nincs csapó, jelenetszám stb.- a snitteknek, a plánoknak „illeszkednie”
kell! Az operatőrrel, a végén a filmbe be nem kerülő snitteket is kell
készíttetni, mert ha adott jeleneteknél nincs meg a kényelmes és folytonos
plán-váltás lehetősége, akkor még az amatőr videó szintjét sem üti meg az
anyag. Tehát már az utómunkára gondolva fogalmazódik meg a rendezői tevékenység
kint a terepen.
A
zene hangulatfestő, atmoszférateremtő erejű. Nem árt, ha már felvétel közben
tudjuk, milyen zene és miért az vagy legalábbis miért olyan stílusú kerül a
filmbe. Az alpáriság különösen dívik a filmzenék esetében. Az még hagyján, hogy
koncepciótlan, de sokszor felszínes, giccses a zenei választás. Mondhatják,
hogy a zene ízlés dolga. Nem csak! A zene mondanivalója, zenetörténeti
vonatkozása nem csak intellektuálisan meghatározó. Még a műveletlen fül számára
is komoly üzenetet közvetít egy-egy zenemű /Thomas
Mann: Doktor Faustus/. Ha már irodalmi példát hozok fel, nem mehetünk el a
dialógusok és a narráció mellett! Esetlegesen a filmben megjelenő monológot nem
is merem felhozni, hisz a dráma és színjátszás legmagasabb szakmai kihívásáról
van szó (bevallom, kísérletezek vele With
Pupa –Lota lota). Véleményem szerint előre megírt dialógusokat, csak tanult
vagy tapasztalt előadókkal érdemes eljátszatni. Egyes szereplőknél még a
folytonos helyes beszéd is komoly kihívás (szereplői alkalmasság).
Tapasztalatom szerint azért el lehet kapni premier plan nélkül, tűrhető
beszélgetéseket. A lényeg, hogy folyamatosan forogjon az operatőr!
A
narráció a természetfilmek sava-borsa! A horgász és úti filmek esetében is
kulcsszerepe van a téma kibontását illetőleg… több mint a képhez hozzátett plusz.
Három lényeges szempontot kell vizsgálni! A tartalmát, a stílusát, a
megjelenését (intonáció és hang), valamint a filmhez illesztését (be és kilépő
pontok). Magammal szemben támasztott követelmény, hogy ismeretbővítésre
alkalmas információt tartalmazzon (ha kell, irány a levéltár, a könyvtár). Ne
hétköznapin, tőmondatos, hanem irodalmi stílusban –amitől még lehet cool ,
könnyed és érthető- íródjon, a képi világgal harmonizálva, erősítve azt. Van.
amikor csend kell, zene nélkül csak a decens atmoszféra hang „viszi” a filmet…és
van amikor be kell lépni a narrációnak és időben abba hagyni.(csak zárójelben
jegyzem meg, hogy akinek az a narráció, hogy elmondom azt amit éppen a képen
látok, annak felesleges volt eddig olvasnia)
Bele-bele
haraptam a filmkészítés témájába. És még ez csak egy pici morzsa. Remélem így
is ízlelhető volt. Hát így járnak a gondolataim körbe-körbe mostanában.
Szeretnék dönteni. Szeretném azt kimondani, hogy mostantól csak a saját magam
által felállított mérce szerint készítek filmet, de attól tartok nem lesz rá
lehetőségem. Most sem nagyon van. FILMRE, kevés. Szeretném eldönteni, hogy csak
a második megközelítéssel élek, de igazából nincs döntési lehetőségem… pedig
számos elképzelésem van, jobbnál, jobb, értékes adaptációs filmötletek, több
féle stílusban.
Az
utóbbi időben egyre többet gondolkozom a hivatásomról filmezésről. Nem
kéne…Még nem jött el az idő, nincs meg a pénzügyi lehetőség. Alkotni most nem
lehet, csak TV-és munkában gondolkodhatom. Hibernáltam magam és sajnos
tisztában vagyok azzal, hogy a defrost gombot én nem tudom, nem én fogom
megnyomni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése