Mi VAN VELEM? - LEFAGYÁS ELŐTT

... engem, mint alkotót nem érdekel és nem értékelem a nézői szempontokat –már ha van ilyen egyáltalán, hisz ez az a bizonyos „vevői igény”, amiről tudjuk, hogy csak egy kereskedelmi hókuszpókusz: átbaszás.

Az utóbbi időben egyre többet gondolkozom a hivatásomról filmezésről. Ami olyan egyszerű volt, mostanra annyira nehéz. „A munkakörülmények nehezedése”- jutott eszembe, de ez nem magyarázza meg azt, hogy miért változtak a saját magammal szemben támasztott elvárásaim. Persze a jó pap holtig tanul- mondhatnám, és huss, elhessegetve a felhőket már gondolkozhatnék máson, ötletelhetnék; hogyan tudom a legkevesebb energia befektetéssel megcsinálni azt a két 24 perces filmet adásba kerülő anyagot.

…és még is azon gondolkodom, miként lehetséges (szegényes erőforrásaimból) egy olyan filmet készíteni, amivel nevezhetek jövőre a filmfesztiválra (http://pupalife.blogspot.hu/2016/05/masodik.html)…

Kétfelől is meg tudom közelíteni a filmkészítést. Az egyik; hagyom a picsába az egómat és azt csinálom, amit általában a többiek: a szakmai kihívásokat mellőzve, alkotói szándék nélkül, a technikára és más munkájára hagyatkozva összehordok hatásvadász snitteket és másolva a mainstream tucat-filmjeit (lassítások, effektek, time lapsek, giccses zene) a megfelelő marketingmixszel turbózva vágom pofán a nézőt (félre értés ne essék, ehhez is kell egy bizonyos szintű tudás és munka)

…és jó lenne! Tetszene a sok suttyónak, a tartalmatlan, mondani való nélküli színes mozgóképhalmaz. El lenne ájulva a belassított drone-os felvételektől és jobban értékelné élvezné ha nagyobb (értsd: mesterséges kockatavi’) halakkal pózolnék a képernyőn. Azért húztam le az „értékelni” szót, mert ami (és aki) nem hordoz értékeset azt nehezen lehet értékelni. A nézőtől nem várható, hogy észrevegye, egy-egy jelenetben mennyi áldozatos munka van. Mondjuk, egy helyszínt úgy mutat be a kamera (az operatőr), hogy a közeli képek után már egy vár fokáról folytatódik, majd ismét lentről adja az arc közelit. Az sem várható el, hogy tudja mennyi türelmes perc, óra esetleg nap kell ahhoz, hogy látható, átérezhető /rendezői-átadás/ legyen az a pillanat amikor a (kicsi) pénzes pér feljön a mélyből, a horgász víztetőn úsztatott műlegyéért…

…és a szereplő-(rendező)? Az kalapos majom, aki játszi könnyedséggel és nagyképűséggel kiveti csaliját, elkapja a (kis)hal és már pózol is a vízben állva? A világ legegyszerűbb dolga! Parancsszóra megy ez kérem(!) (muszáj, mert a forgatási idő tized-annyi, mint a BBC-nél), közben csak a halat és az operatőrt kell utasítani és saját magát „megrendezni”… -szóval mindez nem érdekli a nézőt. Nem értékeli a néző.

Nem érdekli? Nem értékeli? Már majdnem elhittem ezt a baromságot. Már majdnem elfogadtam, hogy nem kell értékeset, tartalommal, mondanivalóval bíró filmet készítenem, mert azt legfeljebb „csak” egy szakmai zsűri és néhány vájt fülű fogja élvezni /persze ez sem teljesen így van: mikor a nemzetközi megmérettetés megnyitóján Juhász Árpád épp a „technikai fejnehézségről”, a drónozós, természetfilmek ellen emelte fel szavát és nagyjából arról beszélt amiről próbálok most írni, nos ennek ellenére (de/és szaktekintélyek rosszallását kivívva) elismerésben részesült jó pár tucat-film is/

És most jutok el a filmkészítés másik fajta megközelítéséhez, amely esetben engem, mint alkotót nem érdekel és nem értékelem a nézői szempontokat –már ha van ilyen egyáltalán, hisz ez az a bizonyos „vevői igény”, amiről tudjuk, hogy csak egy kereskedelmi hókuszpókusz: átbaszás.

Szakmai szempontok szerint állítom a mércét! Az alapoktól kezdem. Irodalmi, drámai, dramaturgiai ismeretek nélkül, intelligencia és általános műveltség, elfogadható beszédkészség, képalkotási affinitás és kameraképes megjelenés híján, nem beszélhetünk FILMről (és TV-zésről se negyon…).

A filmnek először is kell, hogy mondanivalója legyen, amit legegyszerűebben cselekménnyel (story) dialóggal, monológgal és, vagy a narráció eszközeivel támogatok. Szereplő(!) aki képes a megjelenésével, játékával hitelesen kibontani a témát. Innen jönnek a képi eszközök, az operatőr és a rendező közös munkája (gondolom a komponálási és képalkotási szabályokat nem kell elmagyarázni senkinek – szakmai minimum mindkét részről). Elvárható, hogy egy képalkotó ember (alkotó, nem rögzítő) képzőművészeti látásmóddal /elemzési készséggel/ rendelkezzen! Egy FILM esetében ne ragadjon kamerát az, aki képtelen elemezni egy festményt, felfogni egy építészeti alkotás üzenetét /Peter Greenaway/, aki nincs tisztában a művészettörténeti korszakokkal (csak úgy lebeg a jelen mocsarában és a hollywoodi popcorn-filmeken nem lát túl).

A rendező megérteti az operatőrrel, hogy mit akar láttatni és nem azt, hogy mi legyen a képen. Az operatőr a technikai tudásával és alkotó vágyával kell, hogy megfesse (szándékosan használom ezt a szót) a képet. Kicsit túlmagyarázva: egy a képen megjelenő fa az nem „egy fa” hanem jelképe, magyarázata kell, legyen adott esetben egy témának. Ha az operatőr képei nem mesélnek, nem keltenek érzeteket, érzéseket, asszociációt akkor azt a képsort home videonak hívjuk. (Milyen messze állunk az alkotói munkától –az értéktől- mikor az egyszerű (technikai) képalkotás sem megy készség szinten?).

Szóval eljutottunk a képekig, a képsorozatokig. Tegyük fel, hogy a képsorozatok (snittek) a szerkesztőnek rendezőnek szerkesztői munkának köszönhetően kiadják a dramaturgiának megfelelő együttest (timeline).

Tegyük fel, volt arra elég idő, szerencse és kellő improvizáció, hogy egységes cselekményt mutasson a timeline, azaz a forgatókönyvnek megfelelően az előzetes elképzelés szerint ott legyen a story a vágóasztalon. Esetünkben nem beszélhetünk forgatókönyvről, legfeljebb „csak” valami storyboardról. Hihetetlen kreativitás -itt nem lehet másolni- és adaptációs készség kell a terepen ehhez egy horgászfilm esetében!

Pár mondat ereéig rátérek a szerkesztői és executive produceri tevékenységre. Hogyan lehet storyboardba helyezni egy esetleges, ismétlem (!) esetleges halfogást? …hát nehéz ügy- itt kell a kreatív gondolkodás már a forgatás alatt tudni kell, hogyan alakítom (át) a storyt (With Pupa – Mladica). Ami viszont nem kíván kreatív üzemmódot, az (csak meló és rengeteg információgyűjtést kíván) a környék nevezetességeinek megfelelő interpretációja. (közben csak egy zárójeles mondat: az idő fogy és amúgy is kevés a forgatási időből – és mi van ha az egyébként tegyük fel szakmailag felkészült operatőr nyűgös, hisztis, nem bírja fizikailag, hiszen nem egy helyben kell filmezni a horgászállásnál, a hal nincs szákban, a kapást ebben az esetben nem lehet eljátszani és az akció sem tart olyan sokáig, szóval real timeban kell venni és még ehhez jönnek a várak, múzeumok, barangolások, hegymászás -tízed idő a BBC-hez képest… - a motíváció/talanságra és a piac’ kereseti lehetőségeire nem térek ki http://pupalife.blogspot.hu/2016/08/sajnos-csak-egy-500-fos-zart-szakmai.html)

Szóval, összeállt a sztori, az idő szorításában ott vagyunk a terepen, mondjuk nincs semmilyen technikai probléma (de fókuszos kamera, rossz akksi, recsegő mikro port és nem éhezzünk a napi 16 óra melóban, jégen, szélben, vízen, forróságban…) executive producerként rendeztük le a megfelelő szállást és ellátást, a méreg-drága napijegyet is sikerült kicigánykodni, nyugodtan átavanzsálhatunk (a több száz kilométernyi vezetés után) rendezőnek.

Megfelelő rendezői munka nélkül csak szánalmas salak, legfeljebb youtebe-compatibilis mozgókép lesz a produkció még megfelelő utómunkával is. A rendező rakja a tegyük fel tökéletesen felvett képsorokhoz azt a pluszt amivel át lehet lépni a home video széles és délibábos horizontját. A szereplő a rendező nélkül nem tud -vagy csak kivételes tallentek esetében- olyat alakítást nyújtani, ami az elképzelt (rendezői) koncepciót megközelíti. A rendező elsődleges feladata kihozni a szereplőből a filmbeli karaktert. Abban az esetben mikor rendező és szereplő egybe esik, tapasztalatom szerint csak saját magához nagyon közel álló szerepet, saját karakterének őszinte bemutatásával játsszon, mert itt erős a ripacsfaktor. A képzett és több évtizedes tapasztalattal bíró színművészekre kevésbé veszélyes.

A rendezői munka teszi a képsorokhoz a pluszt, mondhatnám, teszi művészivé, de ne szaladjunk ilyen magasra. Minden esetre az én filmes megközelítésemben maradnék a „hagyományos” szakmai elveknél, miszerint a képet támogatni kell, (a színészi teljesítményről már szóltam) ki kell bontani.

Nem írok most a hangrögzítési munkáról és a világosításról, bár filmkészítés szempontjából nélkülözhetetlenek /Zsigmond Vilmos/. Ezeket a tényezőket kihagyni, finoman szólva dilettantizmus. Elérkeztünk az utómunkához. Jelen esetben, mi ebben a rendezői-szerkesztői feladat? Eleve ott a terepen az utómunkának megfelelően eljárni /dogma filmek, Lars Von Trier/. Banális, de meg kell említenem –főleg, hogy természet úti és horgászfilmes nem szoros forgatókönyv szerint dolgozik, nincs csapó, jelenetszám stb.- a snitteknek, a plánoknak „illeszkednie” kell! Az operatőrrel, a végén a filmbe be nem kerülő snitteket is kell készíttetni, mert ha adott jeleneteknél nincs meg a kényelmes és folytonos plán-váltás lehetősége, akkor még az amatőr videó szintjét sem üti meg az anyag. Tehát már az utómunkára gondolva fogalmazódik meg a rendezői tevékenység kint a terepen.

A zene hangulatfestő, atmoszférateremtő erejű. Nem árt, ha már felvétel közben tudjuk, milyen zene és miért az vagy legalábbis miért olyan stílusú kerül a filmbe. Az alpáriság különösen dívik a filmzenék esetében. Az még hagyján, hogy koncepciótlan, de sokszor felszínes, giccses a zenei választás. Mondhatják, hogy a zene ízlés dolga. Nem csak! A zene mondanivalója, zenetörténeti vonatkozása nem csak intellektuálisan meghatározó. Még a műveletlen fül számára is komoly üzenetet közvetít egy-egy zenemű /Thomas Mann: Doktor Faustus/. Ha már irodalmi példát hozok fel, nem mehetünk el a dialógusok és a narráció mellett! Esetlegesen a filmben megjelenő monológot nem is merem felhozni, hisz a dráma és színjátszás legmagasabb szakmai kihívásáról van szó (bevallom, kísérletezek vele With Pupa –Lota lota). Véleményem szerint előre megírt dialógusokat, csak tanult vagy tapasztalt előadókkal érdemes eljátszatni. Egyes szereplőknél még a folytonos helyes beszéd is komoly kihívás (szereplői alkalmasság). Tapasztalatom szerint azért el lehet kapni premier plan nélkül, tűrhető beszélgetéseket. A lényeg, hogy folyamatosan forogjon az operatőr!

A narráció a természetfilmek sava-borsa! A horgász és úti filmek esetében is kulcsszerepe van a téma kibontását illetőleg… több mint a képhez hozzátett plusz. Három lényeges szempontot kell vizsgálni! A tartalmát, a stílusát, a megjelenését (intonáció és hang), valamint a filmhez illesztését (be és kilépő pontok). Magammal szemben támasztott követelmény, hogy ismeretbővítésre alkalmas információt tartalmazzon (ha kell, irány a levéltár, a könyvtár). Ne hétköznapin, tőmondatos, hanem irodalmi stílusban –amitől még lehet cool , könnyed és érthető- íródjon, a képi világgal harmonizálva, erősítve azt. Van. amikor csend kell, zene nélkül csak a decens atmoszféra hang „viszi” a filmet…és van amikor be kell lépni a narrációnak és időben abba hagyni.(csak zárójelben jegyzem meg, hogy akinek az a narráció, hogy elmondom azt amit éppen a képen látok, annak felesleges volt eddig olvasnia)

Bele-bele haraptam a filmkészítés témájába. És még ez csak egy pici morzsa. Remélem így is ízlelhető volt. Hát így járnak a gondolataim körbe-körbe mostanában. Szeretnék dönteni. Szeretném azt kimondani, hogy mostantól csak a saját magam által felállított mérce szerint készítek filmet, de attól tartok nem lesz rá lehetőségem. Most sem nagyon van. FILMRE, kevés. Szeretném eldönteni, hogy csak a második megközelítéssel élek, de igazából nincs döntési lehetőségem… pedig számos elképzelésem van, jobbnál, jobb, értékes adaptációs filmötletek, több féle stílusban.

Az utóbbi időben egyre többet gondolkozom a hivatásomról filmezésről. Nem kéne…Még nem jött el az idő, nincs meg a pénzügyi lehetőség. Alkotni most nem lehet, csak TV-és munkában gondolkodhatom. Hibernáltam magam és sajnos tisztában vagyok azzal, hogy a defrost gombot én nem tudom, nem én fogom megnyomni.